Lengyelország mutatja az utat Magyarország számára, de követni tudjuk-e, fogjuk-e ismét?
„Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!” – kiáltottam én is a százezres tömegben 1956. október 23-án. A magyar nemzethez intézett felszólítás 67 évvel később is érvényes. Igaza van a bennünket nagyon jól ismerő Bogdan Góralczyknak, a két hete lezajlott választásokon valóban Lengyelország, az ottani demokrácia nyert. De nyert a Nyugat, a NATO és az EU, tehát Magyarország is. Történelmi barátunk, Lengyelország visszatérhet az 1989/90-es rendszerváltozás eszméihez és céljaihoz, a tiszta körülmények között lezajló választásokhoz, a valódi parlamentarizmushoz, a független bíróságokhoz. Megerősödik Közép-Európa súlya, de nem úgy, ahogy a jelenlegi magyar kormány remélte.
Az Elbától keletre és az oroszoktól nyugatra élő népek a történelemben mindig sorstársak voltak, többször azonos államkeretben éltek, még ha nem is voltak mindig barátok. A szovjet birodalomba bekebelezve viszont együtt szenvedtek; a kommunista rendszer ellen különböző időkben és különböző módon, de tiltakoztak. Az 1989/90-es rendszerváltozás egyszerre nyitotta meg számukra a kaput a nemzeti függetlenség, a többpárti demokrácia és a jólét felé. A diktatúra ellen felkelt három ország – Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia – állt az élen az euroatlanti integrációhoz történő csatlakozás politikájában. A közös cél hozta létre íratlan, de valódi szövetségüket, a Visegrádi Együttműködést 1991. február 15-én. Feloszlattuk a reánk kényszerített Varsói Szerződést, beléptünk a demokráciák közösségét jelentő Európa Tanácsba, majd az Európa biztonságát garantáló NATO-ba, végül, többi sorstársunkkal együtt az Európai Unióba. A V4 csoport 25 éven át – változó intenzitással – folytatta az együttműködést, elsősorban politikai és kulturális területen. Néha halálát jósolták, de az élet erre rácáfolt. Most azonban halálos veszélybe került.
Ahogy a magyar kormány politikájában megjelent, majd erősödött az EU („Brüsszel”) elleni hangulatkeltés – még mielőtt erősödött onnan a válasz, a magyar jogállam eróziójára hivatkozva a pénzügyi támogatás fölfüggesztése –, megrendült a visegrádiak szolidaritása. Szlovákia jelezte, hogy nem lesz Magyarország partnere az EU-val szembeni vitákban, Csehországban pedig a korrupcióval vádolt Babiš veresége nyomán a jobbközépen álló államfő és a miniszterelnök egyértelműen azonosul az EU és a NATO politikájával. Még egyértelműbbé vált a V4 belső repedése az Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán.
A történelem nem ismétlődik, de gyakran állnak elő hasonló helyzetek. Másfél évvel ezelőtt egy újra föltámadt agresszív nagyhatalom, Oroszország minden indok nélkül, orvul megtámadta a frissen függetlenné vált Ukrajnát, Lengyelország, Magyarország és Románia szomszédját. A háború mindig rossz, elkerülendő, ma a nemzetközi jog is tiltja indítását, de elismeri a megtámadott jogát a védekezésre. A külvilág, a nemzetközi közösség kötelessége pedig a szolidaritás, a segítség. A béke természetesen mindig kívánatos, de nem az agresszor megjutalmazása árán. Az agresszív országokat sosem lehet megállítani a békítéssel, az „appeasement” csődjét a történelem bebizonyította: 1938-ban Münchenben – angol és francia nyomásra, a béke megőrzése érdekében –, Csehszlovákia lemondott német-lakta területeiről. Fél év múlva Hitler bevonult Prágába és szétverte Csehszlovákiát. 1939 őszén (az augusztusi titkos Molotov-Ribbentrop paktum után) Sztálin „csak” katonai bázisokat kért a balti államoktól. A fenyegető helyzetben ezt teljesítették, fél évvel később a Szovjetunió mégis bekebelezte őket.
Ukrajna ma védekező háborút folytat Oroszországgal, azzal az állammal szemben, amelynek területi sérthetetlenségét 1994-ben éppen Budapesten garantálta. Ukrajnát minden hősiessége mellett csak a demokratikus államok szolidaritása, fegyverekkel történő segítése mentheti meg a vereségtől, az Oroszország tartományává válástól. A legnagyobb elismeréssel adózhat a világ annak, ahogyan Lengyelország eddig segítette szomszédját, azt az országot, aminek jelentős része a történelmi lengyel-litván Rzeczpospolitához tartozott.
Miközben a NATO és az EU tagállamai egyértelműen a megtámadott Ukrajna mellé álltak, a három másik visegrádi ország részéről a támogatás nem volt egyértelmű. A csehek és a szlovákok egy részében él a pánszláv gondolat. Másik részük viszont – ha nem is emlékezik a cseh Havlicek 1844-es figyelmeztetésére, hogy az oroszok célja minden szláv orosz uralom alá kerülése –, biztonságát és jólétét a Nyugathoz tartozásban látja. Magyarország Oroszországgal kapcsolatos történelmi tapasztalatai viszont egyértelműen rosszak. A magyar kormány és a hozzá közel állók mégis azt hirdetik, hogy a béke akadálya az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyveres segítség, sőt ennek folytatása új világháborúhoz vezethet. Egyesek már azt a képtelenséget is állítják, hogy az ukrajnai háborúért lényegében nem Oroszországot, hanem az Egyesült Államokat terheli a felelősség. Szomorú tény, hogy az egyoldalú tájékoztatás, az agymosás eredményeként Magyarországban ma erős az orosz-, azaz a Putyin-barátság, miközben a kommunista korszakban oly népszerű Amerikával egyre rosszabb a viszony.
Csehország új kormánya viszont mind élesebben határolja el magát Budapest Brüsszellel folytatott vitájától, orosz- és Kína-barát politikájától.
Az ukrajnai háború alaposan megrendítette Kaczyński és Orbán barátságát is, de az EU-val szemben kialakult konfliktusban a két ország még közös platformon állt. Ez a lengyel választások után megszűnik. Ezek után lehetséges még visegrádi gondolatról, szoros együttműködésről, közös célokról beszélni? A szlovákiai választás, Fico szerény győzelme aligha ellensúlyozza a lengyel politika várható 180 fokos fordulatát.
Ukrajna újabb keletű türelmetlen nyelvpolitikája, a kisebbségek anyanyelvi oktatásának a korlátozása elfogadhatatlan, ellentétes az 1991-es magyar-ukrán szerződés szellemével és betűjével, de nem egyeztethető össze Ukrajna EU- és NATO-tagságra törekvésével sem.
A háború idején tanúsított magyar magatartás viszont tovább rontotta a magyar-ukrán viszonyt. A magyar kisebbség jogos sérelmeire adott éles magyar reakciókkal ellentétben Lengyelország és Románia diplomáciai úton igyekszik biztosítani saját ukrajnai kisebbsége jogait, és ez eredményesnek látszik.
A Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió új helyzetet teremtett Közép-Európa belső viszonyaiban, megerősítette Lengyelország vezető szerepét. Már korábban is közel egymillió ukrán vendégmunkás dolgozott Lengyelországban, ehhez jött most újabb millió menekült. Ezeket a lengyel politika példás gyorsasággal integrálta, az ukrajnainál jelentősen magasabb bérekkel munkát, sőt lakást és iskolát is kaptak. A csekély nyelvi különbség a garancia, hogy döntő többségük a háború befejeződése után sem fog visszatérni Ukrajnába, így a magyarnál jóval dinamikusabban fejlődő lengyel gazdaság még erősebb lesz és nem szorul rá ázsiai vendégmunkásokra. A mielőbb remélt béke Ukrajna függetlenségét meg fogja erősíteni, elindítja az európai uniós és akár a NATO-tagsághoz vezető úton. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által is üdvözölt és támogatott lengyel-ukrán szövetség – Piłsudski álmát megvalósítva – Lengyelországot kiemelte a kisebb országok közül és európai középhatalommá teszi. Európa politikai, katonai és gazdasági képe ezzel radikálisan meg fog változni. Románia is érdemi támogatást nyújt Ukrajnának, miközben elmélyíti katonai együttműködését a NATO-val és annak vezető hatalmával. Ez tovább fogja növelni e három ország súlyát és befolyását, fölváltva a V4-et.
A jelenlegi magyar külpolitika iránya nemcsak a V4 szétesésével fenyeget, de hazánk teljes nemzetközi elszigetelődésével is.
Az elszigetelődés utolsó gátja a lengyel választások eredményével megszűnt. Nem kétséges, hogy az orosz agresszióra adott nyugati válasz, a nyári madridi NATO-csúcs, az ott elfogadott dokumentumok után benne vagyunk egy új hidegháborúban. És ahhoz sem fér kétség, hogy ki indította el ezt a folyamatot. Putyin eredeti célja, hogy Ukrajnából egy másik Belarusz, orosz bábállam legyen, már aligha fog megvalósulni, de még elérheti, hogy annektálja Ukrajna egyes részeit, megszerezve ezen területek jelentős nyersanyagkincseit. Érdekében áll-e Magyarországnak akár csak egy ilyen részleges orosz győzelem, hogy újra egy agresszív, diktatórikus berendezkedésű, katonailag erős, de minden más tekintetben gyönge orosz nagyhatalom legyen a szomszédunk? Nemcsak a történelem tanulsága, a jelenlegi nemzetközi viszonyok is amellett szólnak, hogy jóban-rosszban tartsunk ki jelenlegi szövetségi rendszerünk és az európai integráció mellett. Ezt teszi a Baltikum és az Adria közötti összes többi ország. Nincs helye semmiféle hintapolitikának, különösen adott földrajzi helyzetünkben. Lehetséges-e, hogy a mai magyar külpolitika célja bennragadni a zsákutcában, végképp összeveszni valamennyi demokratikus szomszédunkkal és euroatlanti szövetségesünkkel? Az elszigeteltséget nemhogy ellensúlyozná, de különösen veszélyessé teszi az Oroszországgal és Kínával ápolt rendkívül szívélyes viszony. Orbán miniszterelnök pekingi szereplése minden eddiginél élesebb nemzetközi kritikát váltott ki. Nem hiszem, hogy a világpolitikai rivalizálás vesztese a Nyugat lesz. Nemcsak bennem kelt félelmet, hogy megint a rossz oldalra állunk, ezúttal minden külső nyomás és sérelem nélkül.
Lengyelország mutatja az utat Magyarország számára, de követni tudjuk-e, fogjuk-e ismét? (Népszava)
