A dombóvári időközi választás semmiben nem igazolta vissza az országos felméréseket és a közösségi médiából kitetsző hangulatot. Kérdés, hogy egy időközi választásnak mennyiben kell visszaigazolnia vagy cáfolnia az országos trendeket.
A politikus érdeke szerint interpretálja az eseményeket, és – bizonyos korlátok között – ez így természetes. Az elemzők, újságírók, mindenféle rendű és rangú megmondók arra valók, hogy amennyire csak lehetséges, kikapcsolják a politikai érdekeket, és igyekezzenek saját gondolataikat és a közönség figyelmét a vágyaktól letisztított és még így is nehezen megismerhető igazság felé terelni. Bármennyire is kellemetlen ez az igazság. És akkor itt ejtsünk néhány szót azokról a bizonyos korlátokról, tehát arról, amikor a politikus is jobban teszi, ha nem hajlítgatja a valóságot, nem fényezni próbálja eredményét, hanem saját érdeke miatt is őszintén szembenéz a valósággal.
Emlékezetes pillanat volt a magyar parlamentarizmus történetében, amikor a 2020-as borsodi időközi országgyűlési választás után Jakab Péter egy zsák krumplit próbált átadni a miniszterelnöknek. Jakab ezzel akarta demonstrálni, hogy hiába nyert a Fidesz jelöltje, sőt hiába ért el a választókörzet létrehozása óta először 50 százalék fölötti eredményt a párt indulója, valójában a kormány csak a választók lekrumplizásával, kiszolgáltatott helyzetük kihasználásával győzött, de közeleg az elkerülhetetlen vég, amikor ez már kevés lesz. Pedig Koncz Zsófia 2020-as 50 százaléka csak megágyazott a bő másfél évvel későbbi, jóval magasabb részvétel mellett megrendezett választáson elért egy híján 60 százalékos eredményének. Jakab és a teljes ellenzék, valamint a facebookos megfejtőosztag jobban tette volna, ha nem hárít, nem egymást erősíti a „nincs itt semmi látnivaló, megyünk tovább” élményében, hanem levonja a tanulságokat. Az aktuális Péternek és az ellenzéki zömnek most is így kéne tennie, ehelyett hárít tovább.
A hárítás első számú eszköze a választáson megjelentekre való hivatkozás. A Tolna vármegyei 2. számú választókerületben Potápi Árpád halála miatt kiírt voksolás a NER-éra időközi parlamenti választásait tekintve a kilencedik volt a sorban, és részvételt illetően pont középen helyezkedik el. Az arány tehát nem tekinthető magasnak, de alacsonynak sem. Például 2011-ben, Püspökladányban negyedszerre sikerült csak képviselőt választani, miután eltörölték az eredményességhez szükséges részvételi küszöböt.
Létezik még egy tényező, amelyre a közhangulatnál, a politikai szereplők erejének méregetésénél, a helyi viszonyok föltérképezésénél kisebb figyelmet fordítanak az elemzők, amikor a választási aktivitást értékelik: az időpont.
Vagyis nem csupán a politikai klíma számít, de a valóságos is; teljesen más a mintája az őszi, tavaszi, nyári és téli szavazásoknak.
A téli időszak választásaihoz mérten a tegnapi teljesen átlagosnak tekinthető. Januári alkalommal pedig csak eggyel tudjuk összevetni a mostanit: az öt évvel ezelőtti dunaújvárosi időközivel, amelyet megnyert a Jobbik, és amikor alacsonyabb volt a részvétel, mint most (29 százalék). Csak figyelmeztetésül jegyzem meg: a több mint kétszeres érdeklődés mellett lezajlott ’22-es választást már egy fideszes jelölt nyerte Dunaújvárosban, azaz a választási kedv növekedése az eddigi tapasztalatok szerint éppen, hogy a Fidesznek kedvez, és nem az ellenfeleinek, bár azt nem hinném, hogy ebben a körzetben a Fidesz még jelentősen tudna javítani az eredményén. Azért nem hiszem, mert én is úgy gondolom, hogy annak, hogy a Tisza Párt távolmaradásra szólított föl, volt valamekkora hatása. Amennyiben a Tisza is indul, akkor vélhetően magasabb lett volna a részvétel, és a Fidesz jelöltje rosszabbul szerepel, de a számokból kiindulva úgy is 50 százalék fölötti eredményt ért volna el.
A másik kijelentés, amellyel egyesek a nem tetsző eredményt próbálják elütni, az, hogy egy időközinek önmagában nincs jelentősége. Önmagában valóban nincs, hiszen a 106 egyéni mandátum közül csak egynek a sorsáról dönt, és a helyi választói összetétel nem feltétlenül tükrözi az országosat. Csakhogy egyetlen időközi választás sem áll önmagában: az országos folyamatokba illeszkedik. 2006 után az MSZP–SZDSZ gyakorlatilag nem tudott időközi választást nyerni, még önkormányzati szinten sem, még a baloldali fellegvárakban sem. Talán elég itt a pécsi polgármesterválasztásra utalni, ahol a kormányoldal az akkori legnépszerűbb szereplőjét dobta versenybe – teljes kudarccal.
Azok, akik a NER választáson való leváltásában reménykednek, jó, ha tudják, hogy ehhez olyan összeroppanás kell, amely a második Gyurcsány-kormány alatt a balliberális térfelet érte. Ilyen rendszerekben nincs pontozásos győzelem, csak kiütés van, amikor is a választás csak a békés levonulás lehetőségét biztosítja. Ennek azonban nyoma sincs, és ha hozzávesszük az elmúlt időszak helyhatósági választásait, a sátoraljaújhelyi fideszes fiaskó mellett a szentesi győzelmet vagy a tegnapi kiskunmajsai sikert, akkor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a kormánypártok hátországa stabil, és növekvő elégedetlenség mellett is képes arra, hogy simán megőrizze hatalmát. Csibi Krisztina diadala letagadhatatlan visszaigazolás a Fidesznek, és noha egy tiszás indulás több ellenzéki szavazót jelentene, a Fidesznek is van honnan bővülnie, mivel a községek részvétele tegnap elmaradt a körzeti átlagtól.
Létezik még egy szereplő, amelyik számára a vasárnap kétségbevonhatatlanul pozitív fejlemény – ezt megpróbálom gyorsan ledarálni: a Mi Hazánk. A radikális párt az egyetlen, amelyik szavazatszámban (azaz nem csupán arányaiban) növelni tudta támogatottságát. Igaz, hogy ezúttal országosan ismert politikust indítottak, aki több szálon kötődik a körzethez, és a Tisza kiesésével jelentősebb tér nyílt előttük, de ezt beszámítva is előrelépés Dúró Dóra teljesítménye. Nem csupán a szavazatbővülés, nem csupán az, hogy arányaiban két és félszeresére emelte a párt támogatottságát, hanem az is, hogy a júniusi megyei listás szavazáshoz képest – amikor szintén nem szerepelt a Tisza a szavazólapon – is javítani tudtak. Ez persze bonyolult helyzetet eredményez, mivel a párt táborában ott vannak, akik bármikor átszavaznak az erősebbnek vélt ellenzéki erőre, de ez megfordítva is igaz: az ellenzékiek jelentős része nem annak tartja a Mi Hazánkot, aminek a facebookos lefetyelés: a Fidesz szatellitjének. Vagyis minden adott ahhoz, hogy Toroczkaiék tartósan megragadjanak a magyar politikában.
Ez a lehetőség amúgy a DK előtt is nyitva áll. Ahhoz képest, hogy Gyurcsányékat az elmúlt hónapokban mindenhonnan lőtték, a 11 százalékos eredmény kifejezetten jó, de föllélegezni kevés. Azt mutatja, hogy
létezik egy szavazói réteg, amelynek eladható, hogy a jobboldal belső versengése (Fidesz–Tisza–Mi Hazánk) nem az ő ügye,
mindegy, milyen eredménnyel zárul. A jövő dilemmája az, hogy ebben a másfél évtizede szilárdan ellenzéki csoportban melyik elképzelés érvényesül. Vagy az, hogy a bal-jobb fölosztás a meghatározó, és aki baloldali, az a baloldalra szavaz, függetlenül annak pillanatnyi hasznosságától; vagy az, hogy a múlt erőivel szemben (ideértve a poszt-NER-es Tiszát) valamiféle progresszív alternatívát kell fölmutatni. Az, hogy a DK vagy a – most szintén nem induló – Kutya Párt (vagy az akörül csoportosuló tömb) éli-e túl ’26-ot, azon múlik, hogy melyikük tud integratívan föllépni a hagyományos ellenzéki körökben, hogy koncepcióját érvényesítse, egyáltalán fölismeri-e, hogy minek kéne lennie a koncepciójának. Amennyiben egyik sem ismeri föl, mindkettő elbukik. Ha a balos irány érvényesül, a DK juthat a parlamentbe; ha a progresszív út, úgy a kutyák, illetve a körülöttük csoportosulók, ha lesznek ilyenek. Már amennyiben a Tisza-flow kitart a következő választásig, mert ha nem, akkor mindkettő, de új szereplő addig már nem lép be, a többiek meg már most elestek.
A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. (Index.hu)
