Az európai választások közeledtével a különböző elemzések a nemzeti-szuverenista hangok megerősödését várják Brüsszelben.
S noha ez így önmagában valóban valószínűnek tűnik, mindezt értelmezhetjük félrevezető álláspontként, tekintve, hogy ez az úgynevezett szuverenista oldal korántsem olyan egységes világnézetileg és politikai orientációjában, mint ahogy azt első látásra sejthetjük.
Különösen az elmúlt fél évtized fejleménye, hogy az európai jobboldal elitellenes, intézményellenes retorikát folytató része két, gyakran szembenálló táborra szakadt. Ez részint Ukrajna orosz lerohanása miatt is alakult így, aminek következtében a radikális jobboldal külpolitikai-geopolitikai orientációjában komoly feszültségek keletkeztek.
Egyes országokban, ahol a radikális jobboldal a háború ideje alatt kormányzó pozíciót töltött be – vagy tölt be mind a mai napig – megerősödött az antlantista világkép, amely szerint a nyugati jogállami intézményrendszer épsége és az Egyesült Államok vezető szerepe mentén képzelhető csak el demokrácia.
Ezek közé az erők közé sorolhatjuk a Georgia Meloni miniszterelnök vezette Olasz Testvériséget, a svéd jobboldalt, vagy a 2023-ban leváltott lengyel Jog és Igazságosság Pártot.
Ezek az erők főként az euroszkeptikus, de nem Európa-ellenes Európai Konzervatívok és Reformisták Pártja (ECR) köré szerveződnek. Világnézetileg, politikai orientációjukban és törekvéseikben gyakran még erőteljesebben atlantista hangokat ütnek meg, mint az európai tengelypártok (balközép- és jobbközép).
A radikális jobboldal másik ága természetesen ennek a szoros ellentéte. Mind a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés, az osztrák Szabadságpárt, a német AfD és az olasz Liga – hogy a legkiemelkedőbb példákat említsük – más meggyőződést képvisel: kifejezetten kritikusak Amerika a világban betöltött szerepével és a NATO-val szemben.
Kommunikációjuk alapján úgy hihető, számukra az orosz-ukrán háború főszereplője nem is Oroszország vagy Ukrajna, hanem az Egyesült Államok (ebben egyébként hasonlítanak az európai szélsőbaloldallal).
Noha várható, hogy a két radikális jobboldali frakció közös előretörtésre számíthat, kérdéses, hogyan alakulnak a hatalmi viszonyok kettejük között a júniusi EP-választások után.
Olaszországban Meloni pártja magasan vezet Salvini-ék előtt: a Liga feltehetőleg sokat ronthat majd 2019-es teljesítményén, míg az Olasz Testvériség javít majd. Franciaországban Marine le Pen pártja áll az első helyen. A Nemzeti Tömörülés valószínűleg növeli is majd szavazatrészesedését, miközben számottevő atlantista jobboldali erő nem áll fent (noha Éric Zemmour pislákoló pártja az ECR tagja). Németországban az AfD hasonlóan javíthat, bár feltehetőleg nem annyival, mint azt az év végén sejthettük, hiszen a január óta beindult tüntetéshullámok leívelő pályára állították a párt népszerűségét. Külön kérdés még, hogy a magyar kormánypárt melyik frakcióhoz csatlakozik.
Mindennek fényében kijelenthető, hogy az európai választások alkalmával nem pusztán a szuverenista áttörés esélyeit kell latolgatnunk, hanem azt is, hogy hogyan alakulnak a hatalmi dinamikák a két fő jobboldali-nacionalista áramlat között. (Danube Institute)