Eldöntötte, hogy elültet 10 millió fát Magyarországon

Volt újságíró, főszerkesztő, városarculati tanácsos és fővárosi önkormányzati képviselő a szabad demokraták padsorában, a Szeretem Budapestet Mozgalom képviseletében. Bojár Iván András klasszikus humánértelmiségiből lett főállású faültető, de közben az irodalmat sem engedte el, és folyóiratot alapított. Közössége, a 10 millió Fa azt a célt tűzte ki, hogy szimbolikusan minden magyar állampolgár nevében ültet egy új fát. Nagyinterjú.

Forbes.hu: Az ikonikus Bojár-kalapban érkeztél, de a másik kalapodat akkor se tudod levenni, ha akarod. A megváltoztathatatlan is megváltoztatható?

Bojár Iván András: A kislányom most kamasz, keresi magát, most megy azokon az utakon, amelyeken a korosztálya. Most jött el az, hogy a tetoválás, mint lehetőség felvetődött. Nyilván rosszul vagyok az egésztől, ott a gyönyörű, hófehér, alabástrombőrű kislányom, és ő most tetováltatni akar.

Az egyik reakció, hogy az ember hozza a maga boomer szempontjait. Negyvennégy év van közöttünk, tehát tényleg nagyon más világot képviselek. Talán azt sem értem pontosan, hogy mit jelent ma a tetkó, hogy a mai világban kulturálisan hol a helye. A tetkó az nekem még az „Üss” meg az „Itt ültem, ebben a börtönben”. Nyilván nekik egészen mást jelent.

Na, és akkor mondta a kislányom, hogy ő egy kalapot szeretne magára tetoválni, mert számára az vagyok én, én pedig rögtön mondtam, hogy akkor én is tetoválnék, legyen egyforma.

Erről a történetről szól a Kirándulás egy szubkultúrában című bejegyzésed. És ha már a bejegyzéseknél tartunk, nem vagy vádolható hallgatagsággal a közösségi médiában, mondhatnám úgy is, sokat írsz. 2019 nyarán járunk, amikor egy posztot tettél ki az oldaladra. Sejtetted, hogy ez a bejegyzés kis túlzással megváltoztathatja az életed?

Valóban meg is változtatta. Egyáltalán nem gondoltam, nagyfokú kétségbeesés volt benne, hiszen akkor már hónapok óta próbálkoztam nagynevű környezetvédelmi szervezeteknél, bankoknál, ismert magánembereknél, hogy a tízmillió fás programot hogyan kell megcsinálni.

Igen, július 6. volt, pokoli meleg nap, tehát egyszerűen egy jó pillanatban jött ki. De az azt megelőző hónapokban már egyre több klímaválsággal, ökológiai válsággal kapcsolatos posztot írtam, egyre kétségbeesettebben. Valahogy azt éreztem, hogy klasszikus humán értelmiségiként most ez a dolgom.

Lehet a közéleti vitákról is beszélni, de azok a kérdések eltörpülnek ahhoz képest, hogy az emberiség milyen fordulatban van már benne, amiről akkor talán még azt lehetett gondolni, hogy megelőzhető. Ez intellektuálisan rendkívül izgatott.

Akkoriban történt, hogy az Építészfórumtól is tulajdonképpen kirúgtak az Építészek, ne építsetek! című publicisztikám miatt, mert arról szólt, hogy az építőipar nagyon komoly részese a környezeti válságnak, és a tervezőknek mindent másképp kell átgondolniuk, mint ahogy egyébként az ipar és a dübörgő gazdasági gépezet rájuk erőszakolt.

Ha mindent beleveszünk, az építőipar 40 százalékát adja az összes szén-dioxid kibocsátásnak. A betongyártás, az acélipar, az üvegipar, a szállítmányozás…

Bizonyos dolgokat már nem volna szabad lerajzolni. Egy picit is felelősen gondolkozó építész a saját kezére üt, vagy nem vállal el feladatot.

Visszatérve a bejegyzésre, sokan írnak mindenfélét, miért mehetett ez mégis ekkorát? Mire éreztél rá?

Tényleg őrületesen nagyot ment, 14 ezer megosztás volt rajta. 2019 sok szempontból fordulat volt. Sok faültető szervezet is indult ekkor, nemcsak Magyarországon, hanem a világban is. Akkor rágugliztam, találtam tízet vagy húszat, ma ezrével vannak már a világban. Érdekes az is, hogy a harmadik nagy globális klímatüntetést szervezték éppen. Meg hát a borzalmas meleg, 40 fok volt Budapesten már három hete, és szerintem tényleg érezték az emberek, hogy ez nem oké, valaminek történnie kell, valamit tennünk kell.

Ha muszáj lenne összefoglalnom a pályádat, azt mondanám, hogy újságíróból, főszerkesztőből, városházi tanácsadóból lettél tulajdonképpen főállású faültető. Mióta foglalkoztat ennyire mélyen az ökológia?

Én ezt végigbogarásztam magamtól, mert engem is meglepett. Július 6-án még nem, de július 7-én rájöttem, hogy én egy zöld valami lettem. Egyáltalán nem gondolkoztam soha így magamról, klasszikus belvárosi politizáló értelmiségi vagyok. Szóval, ez egy lassú, tízéves folyamat volt, ami részben az építészethez köthető.

Miközben rendkívüli módon felvillanyozott és izgatott az a fajta lehetőség, amit a 90-es évek kompjútertechnológiája hozott az építészetbe, és ami a sztárépítészetet, a teljesen személyes formavilág kialakításának lehetőségét megteremtette, és az alkotó erőnek ilyenfajta kiáradását olyan tervezőknél, mint Zaha Hadid, Jean Nouvel, Frank O. Gehry vagy Rem Koolhaas, valójában addigra egyfajta csömört is éreztem, és elkezdtem látni a fonákját annak a jelenségnek, hogy ebben mennyi a hübrisz, mennyire az egóról, az önünneplésről szól, és mennyire közömbös a társadalmi dolgok iránt.

Pláne úgy, hogy pont ezek a nagyon nagy tervezők elkezdtek odafordulni, ahol a nagy pénz van. Golf-öbölbeli milliárdos sejkeknek, ex-szovjet diktatúráknak meg Kínának terveznek, amiben már nem a nyugati szellem alkotóereje mutatkozott meg, hanem a pénz, az elnyomó hatalom és a hübrisz találkozása. Na most ez az építészeti rész, vagyis, hogy

mennyire gyökeresen másképp kell tervezni, mennyire más világ következik, amihez egészen másfajta épületekre, más anyagokra, más szerkezetekre, más megoldásokra van szükség.

Volt-e más meghatározó élményed az ökológiáról? Egy jó könyv, egy film…

Egyrészt volt egyszer egy vitorlás túránk egy filozófus barátommal, Kardos Gáborral, aminek során nagyon inspiráló dolgokat mondott arról, hogy hogy kell új módon rátekintenünk a Földre. Ez engem kirántott abból, hogy egy porszem vagyok, és innen nézek körbe, ehelyett egyben kell látni az egészet, egy nagy összefüggő rendszerként az erdeivel, folyóival, jégtömegeivel, óceánjaival, cetekkel.

A másik ilyen az volt, amikor László Ervin könyveit olvastam úgy tizenöt éve. Ő egyfajta organikus filozófiát képvisel, amerikai hátterű természetfilozófus, aki nagyon inspiráló könyveket írt. Egyrészt világvége-jövendöléseket csinált, ami nem nagy öröm, de ő is a Római Klub jelentéseire, meg A növekedés határai című tanulmányra hivatkozott. Ami 1972-ben jött ki, és abból elég sok minden megvalósult már. Szóval volt előzmény, azért nem a semmiből jött nálam mindez.

Körülbelül négy évvel ezelőtt írtuk, hogy túlvagytok az ötvenezredik ültetésen. Hol tart most a közösség?

Olyan 350 ezer fa körül.

Egy interjúban nemrég úgy fogalmaztál, hogy közösségként indultatok, de most már inkább úgy működtök, mint egy nagyvállalat. Ez mit takar, hány ember munkáját hangoljátok össze, és hogy képzeljük el a 10 millió Fa működését?

Az én nagyvállalati elképzelésemhez hozzátartozik, hogy állandóan értekezleteink vannak. A szakértői csoport a lelki és szellemi mag, de emellett van mondjuk egy fundraisinggel foglalkozó társaság, akik a vállalati kapcsolatokat működtetik, vagy van egy kommunikációs részlegünk, és van az operatív részleg, akik konkrétan leszervezik, lebonyolítják az ültetéseket. Aztán van az országban szanaszét lévő közösségeinkkel kapcsolatot tartó belső kommunikációs részünk.

Szóval, ezek mind különböző divíziók, négy-öt ember van mindben, mindenki önkéntes, de állati sok energiát, időt, munkaórát pakolnak bele. És igazából ez az őrületes, hogy mindenki profi. Én annyit tanulok ezektől az emberektől, és olyan jó érzés, amikor beülök egy ilyen beszélgetésbe, és azt érzem, hogy pont azok a kompetenciák vannak ott, amik löknek az egészen.

Mindezt hogy képzeljük el egy szervezeti ábrán? Te vagy a CEO?

Inkább úgy mondanám, hogy én vagyok az elnök, és Hervai Franciska főkoordinátor a CEO. Én az operatív dolgokban már egyre kevésbé veszek részt, de a stratégiai irányt, a fő vonalakat azért én határozom meg. De ugyanúgy járok ültetni, és ugyanúgy ott ülök ezeken az értekezleteken. Nekem mellette van a Vulkán, meg az egyéb irodalmi tevékenységem, amitől nem tudok elszakadni.

Maradva a céges metaforánál, ha mindenki a cég része, akkor hány emberről beszélünk?

Mi közösségnek hívjuk magunkat, aminek van egy kicsit spirituálisabb oldala. Valahogy azt érezzük, hogy az élettel való foglalkozás emelkedett, misztikus tartalommal bíró tevékenység. A legszűkebb kör, szerintem 30 embert takar. De sok ezer, aki aztán az ültetéseken is részt vesz, akár tízezres nagyságrendű is lehet.

Ha Budapesten kellene említeni néhány projektet, mik lennének azok? Tudsz mondjuk három ilyet említeni, amire különösen büszkék vagytok?

A Főkerttel együttműködésben legalább 50 ezer csemetét ültettünk a 17. kerületben. Felújítottunk egy erdőt, és sokkal diverzebbé tettük a növényi állományt, erre büszke vagyok. Aztán a Budapest Bike Maffiával közösen a IX. kerületben egy hajléktalanszállónak a kertjét újítottuk meg teljesen. Ez egy valaha jó adottságú zöldterület volt, ami teljesen elhanyagolt, dzsindzsás lett. Ezt rendbetettük, és egy ehető kertet ültettünk oda, úgy, hogy azt tudják az ott élők gondozni.

Ugyanígy a Kőbányai úti éjjeli menedékhely, vagyis hajléktalanszálló kertjét is megcsináltuk. Nagyon megható és klassz munka volt, és egy nagyon szép kis gyümölcsöskertet vittünk oda. Biztos igaztalanul kihagytam párakat, de ezek nagyon jó munkák voltak, amelyekre szívesen emlékszem. A legkülönbözőbb színű önkormányzatokkal vagyunk együttműködésben, tehát itt nincsen politikai vita vagy odaállás, hanem ebben hála Istennek mindenki nyitott.

A jószándékú laikusok kiindulópontja gyakran az, hogy ültessünk fát mindenhová, ahová csak lehet. Jó stratégia ez?

Ugye minket úgy hívnak, hogy 10 millió Fa. Lassan ötévesek vagyunk, és idézőjelben mondom, még „csak” 300 ezret ültettünk. Azért fontos szerintem erről egy picit beszélni, mert kétfajta ültetésünk van: belterületi és erdei. Az erdei telepítés szapora. Annak is megvannak a speciális nehézségei, de ha volna ezer hektár területünk, beültetnénk, és megvolna a célul kitűzött tízmillió fa.

A belterületi ültetés viszont nagyon sokfajta egyeztetést, előkészítést igényel. Ott kezdődik, hogy ha önkormányzati területre tervezünk ültetni, problémát jelenthet a föld alatti közműhálózat, ami borzalmasan dús, és nincsenek róla hiteles térképek. Majdnem azt mondanám, hogy alig volt olyan ültetésünk, ahol leengedélyeztettük a térképek átnézése után, majd elkezdtünk ültetni, és ne ért volna minket meglepetés egy cső vagy vezeték miatt.

Az is egy megrendítő tapasztalatunk, hogy a virulens Budapest háborús romokon él. Az aszfalt alatt mindenfelé egy-másfél méter vastagon második világháborús romok húzódnak. Volt, ahol gépeket kellett hívni, hogy kitermelje a romokat, ahova aztán földet tudtunk tenni, ahol aztán a növény majd élni tud. Szóval elég brutális az aszfalt alatti helyzet sokfelé.

Ami további nehéz örökség, hogy a politika még mindig az autósok kegyeit keresi.

Ez sajnos változatlanul él annak ellenére, hogy szerintem az elmúlt időben sok merész és tiszteletreméltó lépés történt az autós életforma háttérbe szorítására Budapesten. De a politikusok félnek, amikor azt mondjuk, hogy emberek, föl kell törni az aszfaltot, mert nincs mese, a nyakunkon a világ vége, égni fogunk, húsz év múlva Budapest perzselni fog.

Mi még a városi faültetés nehézsége? Azt jól tudom, hogy csak bizonyos méret és kor fölötti fákat lehet elültetni?

A legtöbb kerületben valóban van egy minimális törzsátmérő, amit el szoktak várni. Ezek sokszor 4–5 éves, tehát már kétszer-háromszor iskolázott fák. A mi szakértőink bebizonyították több helyen, hogy a fák túlélése szempontjából ennek nincs különösebb jelentősége, ennél sokkal fiatalabb fákat is érdemes ültetni, sokkal kisebb macerával jár, és nem olyan drága.

Sőt, amennyire én tudom, ezek nemcsak olcsóbbak, de a fiatalabb csemeték túlélési esélye jobb is.

Igen, ez tényleg így van. Egy ültetés durván megterhelő sokk, egy megrázkódtatás a növénynek, úgyhogy minél hamarabb kerül a helyére, annál könnyebben tud adaptálódni. A nagyméretű fa ültetése azért is költséges, mert szállításigényes. Egy ilyen fa pokoli nehéz, három ember nem tudja fölemelni, amihez már gép kell. A gép pedig üzemanyagot éget, szennyez.

Mennyibe kerül egy „városi” fa?

Még a fővárosnál dolgoztam, amikor elképedtem, hogy egy fának az elültetése akkoriban 200 ezer forint volt. 15–16 évvel ezelőtti állapotokról beszélünk. Ma szerintem olcsóbban ültet a Főkert, mint akkor. Hogy úgy mondjam, egy-két sor ki lett véve az Excel-táblázatból, ezért is lett olcsóbb.

Mondok egy nevet: Miyawaki Akira. Ha valaki nem ismerné még, ki volt ő? És mit tudnak azok a minierdők, amik az ő nevét viselik?

Ő egy japán kerttervező volt, aki kitalált egy olyan minierdőt, aminek az a lényege, hogy tulajdonképpen az erdőt modellezi le kicsiben. Az erdőben nem szabályosan helyezkednek el a fák, hanem ahogy a természet elrendezi. Amikor valaki kocsival megy, és ezt a geometriai rendet látja, hogy hú, de milyen fantasztikus, hogy a fák úgy állnak vigyázban, mint a katonák a díszszemlén – az nem erdő, hanem csak ültetvény.

Nagyon sok minden hiányzik egy ültetvényből, ami egy komplex erdő életgazdagságában jelen van.

Miyawaki ezt modellezi piciben. Kis területen, nagyon nagy sűrűséggel, egymástól 40-60 centis távolságban, egy négyzetméterre négy facsemetét, vagy akár még cserjét ültetünk, mégpedig úgy, hogy előtte egy nagyon alapos, másfél méter mély földcserét hajtunk végre, és egy rendkívül dús, nagyon jól előkészített, tápanyagokban rendkívül gazdag humuszt viszünk be. Plusz az ültetett növények gyökereihez mikorrhiza gombát szórunk.

A gombahálózat következtében, a gyökérszónában kialakul az együttműködés és komoly kapcsolatrendszer a növények között. Egyébként pedig elindul a versenyfutás is közöttük a fényért. Emiatt aztán iszonyú gyorsan nőnek, a Boráros téri Miyawaki-erdőnk fái már bőven lehagytak engem, pedig azt másfél éve ültettük, de már két és fél méter magasak.

Önző emberi szempontból nézve pedig az a nyereség, hogy meglepően sok oxigént termelnek, megkötik a szálló port, és csökkentik a hőszigethatást.

Ez valóban így van. Hogy milyen lesz egy idős Miyawaki-erdő, azt senki nem tudja, de az, hogy ott egy komplex biodiverzitás alakul ki, ami az altalajban lévő férgektől, állatoktól kezdve, a madarakig, teljes rendszernek tud helyet adni, életkörnyezetet, az biztos. Hála Istennek, büszkén mondhatom, hogy Miyawaki-ügyben nagyon expertek lettünk az országban, mert jelenleg körülbelül húsz ilyen van az országban, és ebből tizenötöt mi ültettünk.

Tudsz mondani néhány olyan fafajtát, ami Magyarországon őshonos, jól érzi magát, és ti is foglalkoztok vele?

Amikor mi erdőt ültetünk, akkor mindig elegyes, sok fajból álló erdőt ültetünk, sokszor cserjékkel, hogy többszintű legyen a növényállomány. Kordiverzitást nem tudunk az erdőbe bevinni, de fajdiverzitást igen, és erre nagyon ügyelünk.

A magyar erdőknek az egyik alapfája a különféle tölgyek. Aztán nyilván a bükk, a szil, a kőris. Ami nagyon érdekes, egyben szomorú érdekesség, hogy négy és fél évvel ezelőtt úgy indultunk el, hogy azt mondtuk, hogy kizárólag a Kárpát-medencei őshonos fajtákkal foglalkozunk. Aztán elkezdtünk gondolkodni azon, hogy melyik bírja, melyik nem.

Van egy nagyon szemléletes térkép, ami megmutatja, hogy Magyarország klíma szempontjából lecsúszott Bulgária helyére.

A faültető mozgalmak hazai és nemzetközi kritikája egyrészt a laikus résztvevőket emeli ki, másrészt pedig azt, hogy ezek az akciók alkalmasak a lelkiismeret megnyugtatására, de valójában nem fogja megmenteni a bolygót. Vagy ennél azért összetettebb a kérdés? Mi erre a válaszotok?

Nézd, ez valószínűleg jogos valamilyen szempontból, ha csak innen nézzük, akkor igaz. De nem teljesen, mert ha mondjuk azt vesszük, hogy rengeteg fiatal gyerek jár pszichológushoz, mert klímaszorongása van, de eljöhet ültetni hozzánk, aminek egyértelműen van szorongásoldó hatása. Nemcsak a közösségi cselekvésnek, hanem egyszerűen azzal, hogy hozzájárulunk a világhoz, pozitív értelemben is aktívak vagyunk, teszünk valamit.

Mondhatjuk azt, hogy ez vakság, de nem okvetlen vagyunk mi vakok, látjuk, hogy mik a folyamatok, de azért

nem mindegy, hogy milyen mentális állapotban éljük az életünket, még akkor sem, hogyha tudjuk, hogy a civilizációt fenyegető kritikus korszakban vagyunk.

Mondhatjuk azt, hogy elaltat, de szerintem inkább oldja a feszültséget, amire egyébként szükség van. A hajdan kivágott erdők, növényzet helyére visszakerülő szerves élet pedig nem vitathatóan, igazi érték.

És mit mondasz a másik kritikai vonalra, mely szerint a jó szándék sokszor lehet kontraproduktív?

Hogy mondjam, én legalábbis személy szerint óriási lendülettel futottam bele, és az első ötletem az volt, hogy bizony kimegyek éjszakánként, és teleültetem a Városligetet, és nem érdekel semmi. Ez tartott mondjuk 48 óráig. Miután az első beszélgetéseimet lefolytattam szakemberekkel, akkor rájöttem, hogy csináljuk, nagyon jó lesz, de nem úgy. Hülyeséget nem csinálunk. Szerintem az amatőrizmusból ki lehet jönni, és talán azért is van értelme, hogy vannak faültetőszervezetek, amelyek túljutottak ezeken a gyerekbetegségeken, hogy aki most akar becsatlakozni, vagy most kezdi, az már látja, hogy milyen módon lehet.

Úgyhogy azt kell mondjam, nem vagyunk amatőrök, a 10 millió Fában lévő szakemberekkel professzionális működést és eredményeket tudunk biztosítani. Mondok egy apró dolgot, amire rendkívül büszke vagyok: csináltunk egy közvéleménykutatást, ami azt mutatja, hogy az országos ismertségünk 33 százalék körül van. Érted, mi egy civil szervezet vagyunk, nem egy cég, amelyik bevezeti a termékét, és elkölt irgalmatlan pénzeket a névismertető kampányokra.

Mi lesz egyébként a 10 millió Fa jövője?

Egyre inkább professzionalizálódva, egyfajta társadalmi vállalkozásszerű formációvá fog alakulni, de természetesen a közösségi oldala is megmarad. Azt gondolom, hogy hosszú távon a vállalatoknak is el kell kezdeniük a civil szférák felé mozdulni, egyre több társadalmi funkciót átvállalva, ha úgy tetszik, a profit rovására, az emberiség javára.

Tehát, amikor nem az van, hogy a részvényes hulla boldog, mert csak az osztalékot várja, hanem a túlélést.

De ez a jelenlegi struktúrában nehezen megvalósítható. Amíg a kontinenseken átívelő nagyvállalatok negyedévekben és osztalékokban gondolkoznak, addig nem lesz változás.

Valószínűleg nem. A struktúrának kell változni, de legalább valami elindult. Ott van például a Patagonia nevű cég. Szerintem akkor fogunk tudni kilábalni a jelenlegi helyzetből, hogyha a verseny helyett az együttműködés lesz a meghatározó reflex. Sok ember azt gondolja az Egyesült Államokban vagy épp Ázsiában, hogy az élet egyenlő üzlet. De miért volna az élet egyenlő az üzlettel? Az élet egy nagyon komplex dolog.

Említetted, hogy a kezdetekkor volt már néhány tucat ilyen közösség, mára viszont akár több ezer is lehet. Létezik egy európai ökoszisztéma? Van, akivel tartjátok a kapcsolatot?

A magyarországiakkal is van együttműködésünk, de említhetem a One Tree Plantedet, ami a világ egyik legnagyobb faültető szervezete. Tényleg a globális világcégekkel tartják a kapcsolatot, és ők kerestek meg minket, hogy közösen ültessünk, úgyhogy jó néhányat együtt csináltunk végig.

Ha jól értem a szituációt, most nem az van, hogy kevés a fóka, itt most pont fordítva van, annyira sok a feladat, hogy nem vagytok egymás konkurensei.

Az én vízióm az, hogy a világ úgy fog megváltozni, hogy a kapitalizmus is meg fog változni. Tehát azok a beidegződések, működési alapvetések, amik eddig voltak, szerintem muszáj, hogy átalakuljanak. Valójában az együttműködés korszaka jöhet. Itt az a kérdés, hogy még időben, vagy csak az utolsó utáni pillanatban.

A muszáj alatt azt értem, hogy én úgy látom, nincs olyan egy forint profit, ami ne abból a nagy közös természeti erőforrásból lenne kivéve, elvonva és kisajátítva, ami egyébként természetes módon mindenkié volna.

Amikor terméket előállítok, ott az anyagból van, az az anyag valahonnan származik, az a természeti erőforrásokból jött ki. Következésképpen, én úgy látom a jövőt, hogy egyszerűen ugyanannyit vissza kell majd pakolni, és hát sajnos, bizonyos értelemben, ez a profit visszaadását is jelenti.

Hála Istennek ezt már Elon Musk is kimondta, aki enyhén szólva nem barátja az ilyen „szélsőbalos” szempontoknak, mint amit most mondtam. Az nem megy, hogy mindig elveszünk, mindig valamilyen módon kisajátítjuk, és emberi logika alapján használjuk fel, miközben a természet logikája tök más. Tehát valahogy meg kell értenünk a természet működését, és vissza kell vigyük. Ha nem, akkor összeomlik.

A partnerségeken is ezt értem. Elég sok megkeresést kapunk, és nagyon örülünk annak, amikor partnerek tudunk lenni cégekkel, amelyek szeretnének a környezetvédelem területén valamit csinálni. Nekünk van szakmai hozzáértésünk, vannak jó projektjeink, amiket be tudunk mutatni, nekik meg van pénzük. Mindenki azt veszi bele, amije van.

Ugyan nem vagy építész, de hosszú éveken keresztül voltál hivatásszerűen építészeti szakíró. Mit gondolsz, hogyan kellene a városainkat, házainkat, köztereinket átalakítani? Hogyan kezdjünk hozzá?

Attól tartok, ha nagyon józan szempontokat mondok, az radikálisnak fog hangzani.

Az nem baj.

Ott kezdődik, hogy az üvegépítészetnek vége van. Szerintem nem lehet már üveggel építeni, mert az magával von olyan energetikai agyonterhelést, amit csak légkondival és áram felhasználásával tudsz ellensúlyozni. Tehát azt, hogy úgy biztosítsál relatíve jó munkahelyet embereknek, hogy irgalmatlan pénzt költesz a klimatizálásra, az nem lehet.

Pillanatokon belül többet költünk már hűtésre, mint fűtésre, egyre melegebbek a telek, egyre forróbbak a nyarak, ezen gondolkozni kell. Az én radikális elképzelésem, amit most azonnal kell csinálni, hogy a homlokzatokat repkénnyel kell beborítani,

mert ennél jobban légkondicionálni semmi nem tud. Amikor a levél 21 fokon tartja magát, ő maga elvégzi azt a légkondicionáló munkát, amit mi ügyetlenül, sokkal rosszabb eszközökkel, nagyon drágán. Akkor miért nem hagyjuk a növényt végezni a dolgát? De egyébként ezek úgy radikális elképzelések, hogy menjen ki valaki Bécsbe, aztán nézze meg. Ott ezekből a példákból rengeteggel találkozhat.

A másik, amit fontosnak tartanék, hogy be kell vezetni a környezetterhelési járulékot. Tehát minden egyes ingatlanberuházás költségvetésében szerepelnie kell egy nagyon erős tételnek, ami lényegében a bontással járó környezetterhelési költség és környezeti terhelési költség, meg az építéshez kapcsolódó környezetterhelési költséget jelenti. Tehát akkor, amikor Kínából behozom a csempét, és beviszem a belvárosba a teherautóimon, majd utána hozom Németországból a fürdőszobát, és beteszem, hát ez, ha jól belegondolunk, valami teljesen eszement dolog. Az végképp abszurdum, amikor egy házat le is bontanak, azért, hogy oda tegyenek a helyére egy újat.

Én ma már a Hungária körgyűrűn belül egyetlen foghíjtelekre sem adnék építési engedélyt, kizárólag parkot. Csak zöld, csak fák, csak növény. Budapest statisztikailag egész jól áll zöldben. De ez kizárólag Budáról szól, mert itt vannak hegyek és erdők, de hogy a pesti oldal is élhető maradjon, ahhoz intenzív zöld kell. Ez a városnak olyan modern karaktert adna, ami nem a toronyház és üveghomlokzat modernitását jelenti, ami passé, ami a 20. századdal elmúlt, hanem a szerves együttélés a természettel. Ezt a koncepciót még nem sajátítottuk el. És ennek az esztétikája sem alakult ki, pedig hatalmas potenciál van benne.

És ha mégis építhetnél valamit?

Van egy befejezetlen épület a Rákóczi úton, a Blaha és a Keleti között, azt nagyon megcsípném magamnak. Úgy áll vagy tizenöt éve. Megerősítve a födémeit, telerakni földdel az összes szintjét, telerakni növényekkel, tehát gyakorlatilag egy vertikális dzsungelt lehetne csinálni belőle teraszokkal, co-working helyszínekkel, éttermekkel, tárgyalóként működő lugasokkal. Biztos vagyok benne, hogy 7–8 éven belül visszahozná az árát.

Egy évvel ezelőtt egy teljesen más jellegű vállalkozásba is belevágtál. Az életed felét a Szent György-hegyen töltöd, itt indítottad el a Vulkán című folyóiratot.

Miközben zöld lettem, azért óhatatlanul maradtam egy ilyen literally gentleman, ha nagyképű akarok lenni. Megmaradt a bölcsész énem és a vénám, és amióta világ a világ, mindig csináltam újságot. Idén negyven éve jelent meg az első cikkem, úgyhogy valahogy ez a fajta igényem mindig megmaradt.

Az életem felét a Szent György-hegyen töltöm, és ez a vulkán oldalában való létezés, ez valóság is, meg egyfajta metafora is, tehát egy soha ki nem számítható állapotban, nem tudhatni, hogy milyen váratlan meglepetésekkel szolgáló környezetben élünk. Ez ma a földi ember létállapota, ezért jött létre a Vulkán.

Mi a lap profilja?

Egy év alatt kinyílt a tematika, az irodalom mellett egyre több teret kap a környezetvédelem is. Ez egy hagyományos humánértelmiségi lap. Úgy érzem, hogy egy új civilizáció hajnalán vagyunk, új gondolkodás, új nyelv, új metaforarendszer van kialakulóban, amiben az olyan szoft gondolkodás, mint az irodalom, a költészet, sokat lendít előre.

Nagyon szegregált a gondolkodásunk a világban, tudományágak és szakmai dobozok vannak. Ezekbe nagyon nehéz beilleszteni, hogy mi az érzelmeket, emlékeket, vágyakat jól kifejező szövegmegfogalmazásnak a helye, mi az irodalom szerepe.

És ha már a tudományágakat említetted. Eredetileg művészettörténész vagy, és most ezt a tantárgyat gyakorlatilag ki akarják vezetni a közoktatásból. Ha csak pár mondattal kellene érvelned, miért lenne fontos, hogy megmaradjon ez a tantárgy?

Művészet nélkül nincs élet. Mágikus gondolkodás, mágikus tapasztalatok, érzelmek nélkül nincs élet. Fantasztikus nagyságrendű ugrások voltak az elmúlt százötven évben a tudományos megismerés területén, de az is csekélység ahhoz képest, hogy a világ mekkora, milyen, hogy működik. Magyarul marad ez a bizonyos mágikus kapcsolódás, amit a művészet tud biztosítani. Írd le fizikai képletben azt az érzést, amit mondjuk egy festmény, egy vers, egy színházi előadás vagy épp egy zene meghallgatása okoz…

Művészettörténet alatt alapvetően az építészet, a szobrászat és festészet tematikát szokták érteni. Igen, de ezek nyitnak ajtót a kor zenéjére, irodalmára.

Mondhatjuk azt, hogy ez a 21. századi hiperracionalitás világa. De az ember nem egy technicista gép, hanem lélekkel bíró valaki, és ennek a léleknek kell a művészet.

(Forbes)