2025 küszöbén
Magyarország a külvilág szemében azzal a politikai aurával lépett át a 2025-ös esztendőbe, amely három szálból fonódott köré: a szilveszterkor véget ért EU-elnöksége, az ukrajnai orosz agresszióhoz és az amerikai elnökválasztáshoz való viszonya.
Ám fogalmazzunk pontosabban, ez a kétes dicsfény nem hazánk képe körül ragyog, de még csak nem is a kormányát minősíti, hanem annak egyszemélyű vezetését, amely mind az itthoni, mind a nemzetközi megítélés tekintetében totálisan kitakarja a másik kettőt. A Süddeutsche Zeitung karácsonykor úgy értékelte, hogy Orbán Viktor az EU-elnökséget a maga jobboldali-populista céljaira használta ki, és látványosan bizonyította, mekkora rombolásra képes, jó lesz vigyázni.
Egy rendkívüli nemzetközi szerep, még ha rövid ideig tart is, jelentősen kitágíthatja az ország mozgásterét. Számos szervezetben adódnak ilyen feladatok, de az Európai Unió Tanácsának féléves forgó elnöksége kiemelkedik közülük a magas szintű események sűrűsége és a rájuk irányuló figyelem szempontjából. Magyarország közel másfél évtizede változatlan miniszterelnöke már másodjára tölthette be ezt a funkciót, és kapott esélyt, hogy a saját súlyánál messze nagyobb méretkategóriában mutassa meg kormányzati képességeit és politikai koncepcióját. Az unió hatalmas színpadán mindez élesebb fényben látszik, mint a hazai hétköznapokban. Ám a magyar kormányfő kezében ez a kivételes alkalom is visszafelé sült el. Nyáron még nagy reményekkel kezdett neki az európai méretű és globális kisugárzású feladatnak, az év végére azonban tudomásul kellett vennie, hogy sajátos szerepfelfogása nyomán a respektusa Európában nem nőtt, hanem tovább hanyatlott. Uniós elnökségi titulusát nem titkolva – és nem is cáfolva –, tüntetően törleszkedett globális súlyú politikusokhoz, de hiába bizonygatta, hogy távoli diktatúráknál szívesebben látott vendég, mint a saját szövetségi rendszerében, ezzel nem kompenzálta térvesztését a hazai kontinensen. Az előzetes bejelentés és uniós mandátum nélküli „békemissziós” ámokfutása rögtön a magyar félév elején felháborította az EU-tagság többségét, ennek ellenére az év végén is próbálkozott egy hasonló akcióval. A diplomáciai mutatványok Orbán barátainak tekintélyes társaságát akarták demonstrálni, ám kitartó és következetes oroszpárti magatartása nemcsak ellenérzéseket keltett, hanem példátlan válaszintézkedésekre sarkallta az EU vezető intézményeit és a tagországok kormányainak nagy részét.
Szélsőjobb szervezkedés
A magyar uniós félév küszöbén Orbán nem a Tanács folyó feladatainak súlypontozására és a tagállami kormányok együttműködésének koordinálására helyezte a hangsúlyt, ami az elnökségi feladat lényege, hanem egy másik intézményt, az újjáalakuló Európai Parlamentet választotta fő játékteréül. Időt és magyar adófizetői pénzt nem kímélve szervezte a szélsőjobb pártok egységesnek álmodott nagy családját. Két ambiciózus elvbarátja, az osztrák Herbert Kickl és a csehországi Andrej Babiš közreműködésével Bécsben június végén meghirdették, majd az EP-ben sikerrel létrehozták a Patrióták Európáért frakciót, amely 12 országból 84 képviselővel a harmadik csoportosulás lett a Néppárt és a szocialisták után. Ennek gerincét azonban nem az említett alapítók képezik, hanem a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Tömörülés. A Patrióták azért sem nőttek nagyobbra, mert két további szélsőjobb család is létesült: a jobbközép felé manőverező Európai Konzervatívok és Reformerek (EKR) Giorgia Meloni szellemi vezetésével, amelynek 18 tagállamból 78 képviselő a tagja, köztük a lengyel Jog és Igazságosság Pártja; továbbá a Szuverén Nemzetek Európája, amely nyolc EU-tagállamból 25, többségükben periferikus súlyú képviselővel jött létre a politikai paletta legszélén, a szélsőséges német AfD körül. Mármost Meloni csapata néhány fővel kisebb ugyan a Patriótáknál, de jóval erősebb nála két fő okból. Egyrészt másfélszer annyi tagállam pártjaiból épül fel, másrészt ügyes egyensúlyt tart a jobbszél felé húzó belpolitika és az európai középjobbot követő külpolitika között, különös tekintettel az orosz–ukrán háborúra. Ez a legfőbb különbség közte és a másik két, radikálisabb szélsőjobb pártcsalád között: ki támogatja Moszkva rablóháborúját, és ki áll Kijiv igazsága mellé? Emiatt kapott az EKR fontos tisztségeket az Európai Parlamentben és egy alelnöki pozíciót az új Bizottságban, míg a Patrióták és a Szuverenisták jelöltjeit az EP nagy többsége semmilyen posztra nem szavazta meg.
Orbán úgy akart volna szélsőjobb politikát képviselni, hogy miközben állásfoglalásai és retorikája a Szuverenistákhoz állnak legközelebb, a Néppártból kipenderített, évek óta hontalan Fidesz-képviselőivel bekéredzkedett Meloni csoportjába. Ám ott elutasították, mivel felbillentette volna azt a kényes egyensúlyt, amely az Olaszország Testvérei pártot és az általa vezetett politikai csapatot az elfogadhatóság határán belül tartja Európában. A „vörös vonal” egyértelműen az Oroszországhoz való viszony: aki elítéli az Ukrajna elleni agressziót, hajlandó Kijiv önvédelmi harcát minden eszközzel támogatni, és „békén” nem azt érti, hogy az áldozat meghajol a támadó által diktált feltételek előtt, az számíthat a demokratikus Nyugat nagy többségének szimpátiájára és együttműködésére. Ez az, amit Meloni felismert, Orbán viszont nem akar tudomásul venni, sőt maga is szorgosan terjeszti az orosz expanziót kísérő, önigazoló moszkvai propagandát.
Az uniós intézmények megújulása
A magyar elnökség szárnyalását eleve korlátozta az uniós intézményekben egyidejűleg zajló őrségváltás. A 2024 júniusában megválasztott Európai Parlament a pártcsaládok megalakításával, azután a parlamenti tisztségek elosztásával volt elfoglalva. Az Európai Bizottság eközben már csak ügyvivőként funkcionált, folyt a biztos jelöltek meghallgatása, az új testület december 1-jén lépett hivatalba. E két partnerintézmény nélkül a fő döntéshozó fórum, a Tanács sem harcképes, ezért a magyar félév során az uniós jogalkotás és döntéshozatal takaréklángon volt. Mindemellett adódott néhány olyan fejlemény, amelyet az elnökség vívmányaiként fognak emlegetni. Magyarország számára is közvetlen hatással jár Románia és Bulgária schengeni övezeti tagságának jóváhagyása, ami elsősorban az osztrák kancelláron múlott. Előrelépés történt Albánia EU-csatlakozása ügyében: megkezdődtek az új, többlépcsős módszer szerinti tárgyalások az első témacsomagról. A magyar elnökség legjelentősebb eseménye kétségkívül a november elején Budapesten tartott kettős csúcs volt: a „nagy Európa” több mint 40 országát felölelő Európai Politikai Közösség tanácskozása, azután a 27 uniós tagállam kormányfőit tömörítő Európai Tanács ülése. Az ott elfogadott „Budapesti Nyilatkozat az új versenyképességi megállapodásról” tulajdonképpen egy rövid határidejű feladatgyűjtemény az Európai Bizottság számára azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a tagállamok által megfogalmazott prioritásokat kellő súllyal vegyék figyelembe a 2028–2035 közötti évekre szóló hétéves költségvetés kidolgozása során. Ez lesz ugyanis a megújult testület egyik legelső és legfontosabb feladata, a tervezetet várhatóan 2025-ben terjesztik elő.
Kérdés, mikor lesz az Európai Unió ilyen stratégiai ügyekben döntésképes? November elején ugyanis összeroppant a hárompárti német „jelzőlámpa” koalíció, az új választást 2025. február 23-ra írták ki. Ezen a CDU–CSU is kijöhet győztesként, elképzelhető a liberális FDP-vel egy középjobb koalíció, de a szélsőjobb AfD, sőt a szélsőbal BSW is előretörhet, hasonlóan az őszi keletnémet tartományi választásokhoz. December elején a francia kormány is megbukott, a három egyenlő politikai szegmensre tagolódó Nemzetgyűlésben Macron elnök a szélsőjobb és a szélsőbal pólusok között kénytelen manőverezni. Nem lesz könnyű dolga immár második miniszterelnökének, François Bayrou-nak, mert csak fájó politikai engedmények árán fog alkalmanként parlamenti többséget teremteni. Mármost, ha az unió tartószerkezetét képező német–francia páros nem szilárd, akkor ki vezeti Európát? Kevés tagállami kormány örvend jó egészségnek, az erősödő szélsőjobb – és helyenként a szélsőbal is – sokukat szorongatja. Habár ezek az erők még ritkán kerülnek döntéshozói pozícióba, ahhoz már elegendő hatalmat szereztek, hogy odahaza megakadályozzanak kormányzati lépéseket, sőt akár kormányt is buktassanak, mint Marine Le Pen tette Franciaországban. Ám az Európai Tanács asztala körül ülő politikusok között még ritka madár a szélsőséges populista. Az első Orbán Viktor, akit néhány lépés távolságból támogat a baloldalinak mondott Robert Fico (pártja, a Smer most semmilyen csoporthoz nem tartozik). Szélsőjobb ugyan Giorgia Meloni is, az ő egyensúlyi mutatványairól már szóltunk, európai és általában külpolitikai ügyekben azonban igen óvatosan nyilatkozik.
A gyengélkedő kormányokkal szemben az új uniós intézmények viszont határozottan erősödtek. Az Európai Parlamentben nőttek ugyan a szélsőjobb pártok, és már összesen 187 képviselőjük van, de három részre oszlanak, és nem mindenben értenek egyet. Továbbra is a polgári közép dominál: a néppártiak, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek 454 mandátuma a 719 tagú EP 63 százalékát teszi ki. Az új Európai Bizottságban a politikai arányok hasonlóak a Tanács mozaikképéhez, ami ebben a pillanatban természetes, hiszen a biztosokat a most hivatalban lévő kormányok jelölték, ilyenkor a két testület egymás politikai tükörképe. A 27 tagú Bizottság erős fele (14 fő) néppárti, öt liberális, négy pedig szocialista. A szélsőjobbot mindössze ketten képviselik: az EKR-családhoz tartozik a Meloni által delegált olasz alelnök, a Patrióták családját képviselő magyar biztos pedig az egyetlen virtigli szélsőjobbos. Két bizottsági tag nem sorolható pártokhoz, de egyikük a negyedik ciklusát megkezdő, „örökös” szlovák EU-biztos. Ez a Bizottság öt évig, 2029-ig lesz hivatalban.
Külpolitikai környezet
Mindeközben a külvilágban nagy horderejű események követték egymást. A NATO-ban új és ígéretes főtitkár, Mark Rutte volt holland miniszterelnök lépett hivatalba. Ő a jelek szerint képes szót érteni Donald Trump leendő amerikai elnökkel, akit november elején választottak meg. Ettől kezdve mindenki az új elnöktől várja, hogy a legfontosabb külpolitikai kérdés, a biztonság tekintetében nyilatkozzék: milyen stratégiára számíthatunk katonai szövetségünk vezető ereje részéről? Megerősíti-e az új körülmények közepette a Washingtoni Szerződés 5. cikkének alkalmazását az eredeti értelmezés szerint, vagyis hajlandó lesz-e az USA embert, fegyvert és pénzt áldozni, ha például a balti államokat területi agresszió éri? Támaszt-e feltételeket (csak azt védi meg, aki maga is tesz a biztonságáért, a nemzeti jövedelme legalább két százalékát fegyverkezésre költi), vagy pillanatnyi szeszélye szerint dönt majd, amint arra előző elnöksége alapján következtetni lehet?
Trump azt is ígérte, hogy visszatérése esetén egy nap alatt véget vet az ukrajnai háborúnak. Ez így nyilvánvalóan lehetetlen, de vajon miként fogna hozzá? Gyors megoldáshoz csak nagy engedmények árán lehetne eljutni. Méltányolja-e a közel három éve szenvedő és hősiesen védekező Ukrajna szempontjait? Kiáll-e a nemzetközi közösség számára elfogadható és fenntartható megoldások mellett, vagy belekergeti a feleket valamilyen könnyűnek tűnő, de instabil átmeneti helyzetbe? Az előrelépésre váratlan diplomáciai alkalom kínálkozott Párizsban, december 7-én, az öt éve leégett és csodálatosan helyreállított Notre-Dame katedrális újbóli megnyitásán, amelyre Macron elnök sok magas rangú külföldi vendéget hívott meg. Egy képen látható volt a házigazda Trump és Zelenszkij társaságában. Az ilyen nem tervezett, de jókor jött találkozó alkalmas lehet fontos kérdések gyors és informális tisztázására, az álláspontok kötetlen kimondására. Vajon éltek-e ezzel a lehetőséggel? A legfőbb kérdés végül is: tisztában van-e a hamarosan hivatalba lépő új amerikai elnök azzal, hogy Oroszországot Ukrajnában nem legyőzni kell, hanem megállítani, és minden eszközzel arra szorítani, hogy maradjon a saját államhatárain belül, kétes értékű hódítások helyett koncentráljon a saját népe jólétére. A második világháborúban az akkori agresszorok (Németország, Japán) ezt a tanulságot csak szörnyű pusztulás árán vonták le.
A Közel-Keleten sem csitult a helyzet. A Gázai övezetben tovább folytak a harcok, Izrael eközben mindinkább a Libanonban székelő Hezbollah támadásaival volt elfoglalva. Ám december elején váratlan fordulat történt. A szíriai Idlib tartományban meghúzódó Levante Felszabadításáért küzdő Szervezet (Hajat Tahrir al-Sam – HTS) kihasználta, hogy az Aszad-rezsim két fő támogatója, Irán és Oroszország figyelmét és erőit más konfliktusok kötik le, és nyilvánvaló török biztatásra egy gyors menetben elfoglalta a szír kormányerőktől Aleppo, Hama és Homs városokat, és napok alatt eljutott Damaszkuszba. December 9-én Bassár el-Aszad elnök Moszkvába menekült. Ezzel az erőviszonyok lényegesen átrendeződtek. Az USA terrorista szervezetnek tekintette a HTS-t, amely az al-Kaida, illetve a róla levált al-Nuszra megszelídült és toleránsabb változata. A bizonyítványt a szíriai helyzet fogja kiállítani, amely két irányban fejlődhet tovább, az egyik a megnyugvás és stabilizálódás, a másik az elhúzódó belháború.
Magyarország kilátásai
A magyar külpolitika számára az EU-elnökség olyan ritka politikai externáliát kínált, amely kiterjeszti a nemzetközi kapcsolatokat az EU-n belül és azon kívül is, ezáltal hozzájárulhat az ország biztonságának erősítéséhez, anyagi gyarapodásához és általános megítélésének javulásához. Hol tartunk az elnökség után? Az új Európai Parlamentben a Fidesz – szemben a korábban támogatást és védelmet nyújtó Néppárttal – a politikai karanténbe zárt Patriótákhoz tartozik. Az Európai Bizottságban Orbán Viktor újrázó jelöltje jelentéktelen tárcát kapott (egészségügy és állatjólét), amelyhez sem uniós alapok, sem hatáskörök nem tartoznak. A Tanácsban Magyarország jószerivel csak Fico támogatására számíthat, hiszen Meloni is Ukrajnát pártolja az orosz agresszióval szemben. Összességében a Fidesz-kormány pozíciói nem javultak, a magyar elnökség idején is folytatódott a 7. cikk szerinti jogállami eljárás, és szemernyit sem enyhültek a felfüggesztett uniós alapok folyósításának feltételei.
Márpedig 2024 végére a magyar gazdaság az uniós pénzek nélkül igen szorult helyzetbe került. Ráadásul az erősen őrzött hazai politikai pályán a régóta és túlnyomórészt rosszul kormányzó Fidesznek valódi kihívója jelentkezett. Ám a közpénzeket magánzsebekbe csatornázó maffiaállam fenntartása még mindig többet ér a NER csúcsán helyet foglalók szűk körének, mint az uniós alapok felszabadításához szükséges intézkedések megtétele. Ennek a hatalmi pozíciónak az előnyeiben azonban csak kevesen osztoznak. A feudális hierarchia alsóbb lépcsőibe kapaszkodó többiek, azaz a Fidesz törzsszavazóinak szélesebb tábora jobban járna, ha az előírt jogállami feltételek teljesítése nyomán újra megnyílnának az uniós pénzcsapok. Ez még annak árán is megérné számukra, hogy a szupercentralizált rendszer és vele együtt lokális monopolhelyzetük lazulhat, és más politikai aktorok is szóhoz jutnak, például helyi, önkormányzati szinten. Orbán csalódottságát újabb vétó-fenyegetésbe csomagolta: ha nem jut hozzá az alapokhoz, akkor nem szavazza meg a következő hétéves költségvetést. Csakhogy ezt megfelelő érvekkel is indokolni kellene, ugyanis korábbi kifogását, miszerint az uniós pénzeket nem lehet jogállami feltételekhez kötni, az Európai Bíróság 2021-ben elutasította. Egyébként a költségvetési szavazás 2026 végén vagy 2027 elején lesz esedékes. Kérdés, ki kormányozza akkor Magyarországot.
Balázs Péter / es.hu / PUBLICISZTIKA - LXIX. évfolyam, 1. szám, 2025. január 3.
