Baán László: Orbán Viktor nem kerüli, hanem keresi a konfliktust

A fenegyerek-szerep nagy szabadságot ad Orbán Viktornak, hogy olyasmiket mondjon ki a nemzetközi politikai porondon, amit mások nem.

Ráadásul ez nemcsak, hogy megengedi a miniszterelnöknek, de meg is kívánja, hogy ne kerülje, hanem keresse a konfliktust – mondja az Indexnek adott nagyinterjújában Baán László. A Szépművészeti Múzeum újabb öt évre kinevezett főigazgatója szerint a Szabadság-szobor talapzatára tervezett kereszt esetében ugyanez a szándékolt konfliktus érzékelhető, amire azért is van szükség, mert a képzőművészeti utalásokkal teli olimpiai megnyitón Párizs bemutatta az új isteneket.

Baán László az interjúban többek között arról beszél, hogy

• mit tartalmaz az új kulturális miniszter asztalán lévő vaskos dosszié;
• mi lehet a korábban tervezett kulturális törvénytervezet sorsa;
• mit hirdetett meg az olimpiai megnyitó woke manifesztuma;
• a woke mozgalomnak milyen hatása van a politikára;
• mit kell a zsidó népnek az Izrael-Hamász háborúra adott reakciókban megtapasztalnia;
• miért indult el Orbán Viktor a glóbusz jelenleg két legnagyobb hatalmának elnökeihez;
• miért keresi a kormány a konfliktust a Szabadság-szobor talapzatára tervezett kereszttel;
• miért érdekes és merész kísérlet a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ;
• felépül-e valaha az Új Nemzeti Galéria;
• és felpattan-e az új fővárosi közgyűlés Karácsony Gergely kimúlt, zöldre mázolt lovára.

Csák János utolsó nyilvános szereplése itt volt, a Szépművészeti Múzeumban, amikor önt újabb öt évre kinevezte a múzeum élére. Tudta, hogy néhány nap múlva le fog mondani miniszteri posztjáról?

Nem, csak valamivel később, de még a nyilvános bejelentése előtt tájékoztatott erről a döntéséről.

Az ön kinevezése sima ügy volt – egy pályázat, egy pályázó –, ahogy például Vidnyánszky Attilának, a Nemzeti Színház vezérigazgatójának vagy Kemecsi Lajosnak, a Néprajzi Múzeum főigazgatójának a hosszabbítása is, míg az Operaházban Ókovács Szilveszter újabb kinevezését hosszú procedúra előzte meg. Ez mitől függ?

Ott, ahol úgy ítéli meg az adott intézmény munkáját figyelemmel kísérő közvélemény, illetve a kinevezésről döntő miniszter, hogy a vezető, még ha esetleg viták közepette is, de jól végzi a munkáját, és nincsenek vetélytársak, nincs más jelentkező, akkor általában meghosszabbítják a megbízatását. Erre számos példa volt eddig is.

A kulturális miniszterek mindig – mondjuk így – színes egyéniségek voltak, akik a vízióikat szívesen tárták a közvélemény elé. Csák János utódja, Hankó Balázs egyelőre szürkébb személyiségnek tűnik. Találkoztak, egyeztettek már?

Igen, találkoztunk. A szélesebb közvélemény közelebbről egyelőre nem ismeri, de az új miniszter csöppet sem szürke személyiség, hanem éles eszű, jó humorú és energikus vezető, akiben megvan a gyógyszerészek precíz és józan „patikamérleg-logikája”. Eddig a felsőoktatásért volt felelős, azt a szférát jól ismeri, és van is respektje – ezt szerintem el fogja nyerni a kultúrában is. Ő most bevallottan el kívánja mélyíteni a tudását ezen a területen, láttam az íróasztalán azt a vaskos dossziét, amit a miniszteri szinten releváns kulturális témákról rakott össze maga számára. Amikor a kormány vezetője úgy dönt valakiről, hogy miniszterként vezesse ezt a korántsem egyszerű területet, akkor egyértelmű, hogy az adott személy eddigi teljesítménye alapján egyfelől alkalmasságot, másfelől pedig ígéretet lát benne.

Rekord a múzeum élén

Beszéltek a készülő új kulturális törvényről? Úgy hírlik, lekerült a napirendről...

A kulturális törvény úgy került le a napirendről, hogy igazából még nem is volt rajta. Ez inkább egy alapos előkészítő munka és gondolkodási keret volt a kulturális intézményrendszer struktúrájáról és jogszabályi környezetéről. Csák miniszter úr is mindig azt mondta nekem, amikor jeleztem neki a törvényi koncepcióval kapcsolatos észrevételeimet, hogy van még idő, a koncepciót, annak számos elemét 

még korántsem tekinti véglegesnek.

Hankó Balázs új miniszterként már a nyár derekán összehívta a Nemzeti Kulturális Tanácsot, és rövid határidővel felkérte a tagokat, hogy terjesszék elő, milyen jogszabály-módosításokat tartanak szükségesnek a saját szakágazatukban. Ez alapján fogja eldönteni, hogy ebből körvonalazódik-e olyan javaslatrendszer, ami általános átalakítást igényel, vagy inkább a meglévő jogszabályok finomhangolása a célravezető.

Sok kulturális miniszterrel dolgozott már, és nem is egy politikai oldalhoz tartozóan – 2004-ben még Hiller István nevezte ki –, és most újabb öt évig vezeti a múzeumot – ez negyedszázados igazgatóságot jelent majd, ami szinte példátlan.

Valóban, a rendszerváltás utáni időket tekintve a nagy kulturális intézmények körében ez lassan-lassan valamiféle rekordot jelent.

Mi kell – a szakmaiságon túl – ahhoz, hogy valaki ennyi ideig a székében maradhasson?

Bármely szervezet vezetőjével szemben az elvárás nem túl bonyolult: működtesd eredményesen, amit rád bíztak. Ha egy kiemelt nemzeti intézményről van szó, akkor az legyen a maga területén a legjobb az országban, és kerüljön a saját nemzetközi referenciaközegében a legjobbak közé Európában. Hogy ez sikerül-e, az folyamatosan megmérettetik mindazok mérlegén, akiket az intézménynek szolgálnia kell,

és persze azok mérlegén is, akik hivatalból döntenek a vezető alkalmasságáról.

Hogy ez a mérleg pozitív legyen, ahhoz legelsősorban olyanná kell alakítania és megtartania egy vezetőnek a rábízott szervezetet, ahová nem gyomorgörccsel, hanem örömmel jönnek be a kollégák, mert tudják, hogy egy magasra célzó, de világos és végrehajtható vízió mentén ki-ki a maga területén kiválóan és a többieket respektálva végzi és végezheti a munkáját. Ez a képlet azonban nem jön létre magától, és ha egyszer létrejött, akkor folyamatosan óvni kell, hogy meg is maradjon. A Szépművészetiben ezt az elmúlt húsz évben létrehoztuk és megóvtuk, a döntéshozók pedig az aktuálisan esedékes megméretésekkor a céljainkat és az elért eredményeket értékelve tették le a voksot a folytatás mellett.

Olimpiai megnyitó: woke manifesztum

A művészet nemegyszer kilép a kiállítóterek falai közül, így volt ez most az olimpiai megnyitó esetében is. Egy múzeum igazgatójaként hogyan nézte a képzőművészeti utalásokkal teli, nagy vitát kavaró show-műsort, különösképpen annak a sokak számára az Utolsó vacsorát megidéző jelenetét a drag queenekkel?

Okkal váltott ki ekkora indulatokat ez az élőkép, még ha a rendező kiinduló inspirációja valószínűleg valóban nem Leonardo Utolsó vacsorája volt, hanem a reneszánsz művészet egyik kedvelt témája, a görög-római panteon szereplőit ábrázoló „istenek lakomája”. De tény az is, hogy az ominózus élőkép bizonyos beállításai határozottan megidézik Leonardo ikonikus művét, amely a világ egyik legismertebb festménye, így szinte lehetetlen, hogy ez véletlen lenne, vagy hogy ne vette volna észre senki ezt a „véletlen” egybecsengést az élőkép kialakításakor.

De igazából az Utolsó vacsora szándékos vagy szándékolatlan beidézésével együtt vagy anélkül is ugyanaz a jelenet üzenete. 

Ez egy rendkívül alaposan végiggondolt woke manifesztum, vizuális küldetésnyilatkozat, amely az európai kultúra legfontosabb gyökereit jelentő antik és keresztény-zsidó kultúrkör eszményeinek a leváltását hirdeti meg.

Azzal, hogy Athéné, Aphrodité, Apolló vagy – akárcsak „véletlen egybeesés” okán – Jézus és az apostolok helyére nőimitátorokat és transzvesztitákat ültet a sokszínűség és a elfogadás jegyében, egyértelmű üzenetet fogalmaz meg: mi új isteneket adunk nektek a régiek helyett!

Egyébiránt az egész megnyitó képi világa a sokszínűségre és a befogadásra hivatkozó woke ideológia apoteózisa kívánt lenni, ami tökéletesen sikerült is neki – a woke hívei és ellenzői szemében egyaránt. Hadd idézzem Párizs baloldali polgármesterét:

A megnyitó-ünnepségen Thomas Jolly (a megnyitó rendezője – a szerk.) magasba emelte értékeinket. Büszkeség és megtiszteltetés Párizs számára, hogy (...) elmondja a világnak, hogy kik is vagyunk.

Nos, a világ valóban láthatta, hogy kik is ők – szerintem kimondottan hasznos mindenkinek, hogy megmutatták, így legalább tudjuk, hányadán állunk. A világ egy nagy része most hangosan kifejezi: köszönjük, elfogadjuk, ők éljenek, ahogy akarnak, de mi a magunk részéről nem kérünk ezekből az új istenekből. S ez az, amit nem tolerál a woke mozgalom, hanem rögtön kirekesztést, szélsőjobbot, LMBTIQ+fóbot, esetleg fasisztát kiált, mert egy egyenlősítő szektaként igazából nem elfogadást, hanem azonosulást vár el.

A sokszínűség, az elfogadás és az egyenlőség pozitív kifejezések, valódi értékek.

A nyugati világ történetében minden eddigi, evilági egyenlősítést hirdető mozgalom lényegét tekintve egy doktriner szektává vált, amely, ha valós hatalmat nyert – Savonarolától a jakobinusokon keresztül a kommunistákig – sohasem kisebb elnyomást, nagyobb szabadságot és egyenlőséget hozott létre, hanem mindezek nevében pont a fordítottját. A woke mozgalom immár nem a bárki mást megillető jogegyenlőséget és jogbiztonságot akarja megteremteni az abból véleménye szerint kirekesztetteknek, a „marginalizáltaknak”, hanem arra jutott, nem először az emberiség történetében, hogy tulajdonképpen magát az „elnyomást” kellene megszüntetni. Ennek pedig a legjobb eszköze, ha törli vagy legalábbis erőteljesen korlátozza és átalakítja a szerinte történetileg elnyomónak bizonyult, és ezért igazából ma is elnyomó közösségi mintázatokat és entitásokat.

Ebből az alapállásból pontosan érthető és beazonosítható, hogy kik és mik kerülnek – vagy fognak kerülni – a woke szekta célkeresztjébe:

legfőképp az egykori kolonializmus és rabszolgaság haszonélvezőiként megjelölt országok, a világot leigázó fehér ember, a retrográd és inkvizítori múltú kereszténység, a nőt leigázó férfi, és a nemi szerepeket korlátozó attitűdök általuk interpretált toposzai.

Az emberi létezés egyik alapvető meghatározottsága, hogy történetmesélő lény vagyunk. A történeteink értelmezik számunkra a világot és alakítják a céljainkat. A történetek meg akarnak nyerni minket, harcolnak értünk, aztán már mi harcolunk a történeteink jegyében. Az emberi civilizáció kezdeteitől mindmáig, aki igazán hatalmat akar gyakorolni, annak jó történetet kell tudni mesélnie, aki pedig meg akar dönteni egy fennálló rendet, annak új történetet kell mesélnie. Erre tesz kísérletet a woke, és ennek az új történetnek a vizuális megfelelője volt az olimpiai megnyitó.

Leuralt kommunikáció az izraeli háborúban

A woke mozgalomnak az ideológiai előrenyomuláson kívül van tényleges politikai hatása?

Van bizony! A nyugati világ a XX. század utolsó évtizedére oly előre jutott a polgárai számára biztosított jogegyenlőségek terén, hogy a liberális és baloldali politikai mozgalmak, szervezetek vagy elkezdtek behúzódni középre, vagy kénytelenek voltak újabb és újabb toposzok után nézni, egyenlősítő harcuk folytathatóságáért. Az elmúlt 15-20 évben aztán kikristályosodtak azok az identitáspolitikai témák, amelyek aktuálisan jól tematizálhatónak bizonyultak a nyugati társadalmakban: elsősorban az antirasszizmus (később a migráns-ügy) és a gender. Ezen balliberális gyökerű politikai szerveződések új nevet is kaptak,

elkezdték magukat progresszíveknek nevezni.

Eközben megjelenik az a Black Lives Matter mozgalomból kinövő aktivizmus is, amit egyre inkább woke-nak neveznek, s ami az önmeghatározása szerint a bármely okból – de leginkább faji vagy nemi diszkrimináció miatt – igazságtalanságot vagy egyenlőtlenséget elviselni kénytelen marginalizáltak ügye melletti kiállást jelenti. Magának a woke aktivizmusnak nincs formális szervezete és vezetője, hanem egyfajta virtuális és decentralizált szektaként működik, számos befolyásoló személyiséggel és műhellyel, amelyet a digitális világháló legkülönbözőbb platformjain létrehozott és fenntartott közös hitelvek és egybefonódó karrierutak tartanak össze, s amely egyre inkább összefonódik a progresszív politikai szerveződésekkel.

Ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet?

Nem kell ehhez összeesküvés-elmélet. Ez a szövet különösen erős pozíciókkal rendelkezik az egyetemi és médiavilágban, valamint a szórakoztatóiparban, és átvette vagy saját hullámhosszára hangolta az irányítást a nyugati világ balliberális politikai szerveződéseinek jelentős részében.

Hogy mennyire valós, sőt világpolitikai szereplővé vált a woke befolyás, az a nyugati világnak először a Hamász tavaly októberi, Izrael elleni terrortámadását követő Izrael-Hamász háborúra adott reakcióiban lett evidensen tetten érhető. A zsidó államnak és a zsidó népnek azt kellett megtapasztalnia – amit addig elképzelhetetlennek tartott –, hogy az egyébként már saját területükön is számos radikális iszlám terrorista merényletet megélt nyugati országok kommunikációs univerzumában nemcsak, hogy 

teret kap a Hamász-propaganda, hanem a woke leuralta.

A világ zsidóságához egyébként ezer szállal kötődő egyetemi és médiatér számos meghatározó pontján gyakorlatilag domináns narratívává válik, amire aztán a helyi progresszív baloldal is elkezd rákontrázni, ami összességében rendkívül súlyos biztonsági kihívást jelent a zsidó állam számára.

Ez úgy Izraelt, mint a zsidó népet arra késztette és készteti, hogy gyökeresen átértékelje a viszonyát a woke-hoz, amihez egyébként ezt megelőzően – saját kitaszítottságára és megpróbáltatásaira emlékezve – kimondottan támogatóan viszonyult, s ez minden bizonnyal a woke lehetőségeinek beszűkülését hozza majd magával. Fordított előjellel, de Magyarország számára is lesz stratégiai hozadéka, hogy Izrael megtapasztalhatta: az antiszemitizmus ellen az Orbán-kormány által meghirdetett zéró tolerancia tartós kiállást jelent a zsidó nép mellett a baj legsúlyosabb óráiban is.

Orbán Viktor fenegyerek-szerepe

Ebben a stratégiai játszmában, ami a világban zajlik, a minket és térségünket érintő legsúlyosabb konfliktus az orosz-ukrán háború, amelynek befejezéséért Orbán Viktor is látványos szerepet vállal. Mikor és milyen módon zárulhat le végre a háború, és ebben milyen szerepe lehet Magyarországnak?

Az elmúlt évek során Orbán Viktort többször nevezték az Európai Unió enfant terrible-jének, fenegyerekének, ami egy tudatos és meggyőződésem szerint szívének kedves szerepválasztás a részéről. Ez ugyanis meglehetősen nagy szabadságot ad neki, hogy olyasmiket mondjon ki, olyan összefüggéseket és lehetőségeket fogalmazzon meg a nemzetközi politikai porondon, amire a többiek így még nem gondoltak, vagy ha igen, akkor azt nem gondolják kimondhatónak.

Ráadásul, ez a szerepkör nemcsak, hogy megengedi, de meg is kívánja, hogy a miniszterelnök, az európai vezetők szokványos attitűdjével szemben, 

ne kerülje, hanem keresse a konfliktust.

Ez nem valami krakélerség a részéről, ahogyan azt egyesek gondolják vagy láttatni szeretnék, hanem annak a tudása, hogy a politikában a termékeny konfliktusok bevállalása az egyik legjobb lehetőség, mert ezeket még csak meg sem kell nyerni, csupán meg kell vívni ahhoz, hogy sikert érjünk el.

A fenegyerek-státusz már mintegy kötelezi, hogy az Európai Tanácsban, azaz az európai első számú vezetők legszűkebb klubjában időről-időre szembemenjen a fősodorral, aztán váratlanul ajánljon egy nehéz közös ügyben egy briliánsan egyszerű megoldást; legyen kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, de közben tartsa meg minden ígéretét; mutassa meg, hogy mit is kellene tenniük, ha igazán jól akarnák végezni a dolgukat. Aztán egy bizalmas beszélgetésben azt is mutassa meg nekik, hogy jobban megérti a személyes politikai dilemmáikat, mint a közvetlen munkatársaik. 

Szóval nyílik tér a csínyekre, amire a miniszterelnök személy szerint igencsak hajlamos,

miközben egy végtelenül logikus, kissingeri elme működik benne, ami pontosan ismeri és érti a hatalmi rendszerek működésének történelmi mintázatait.

Mi ez a történelmi mintázat?

Kissinger, a legendás amerikai külügyminiszter a doktori disszertációját a napóleoni háborúkat lezáró békerendszerről írta, s annak tapasztalatait elemezte, hogy két évtized folyamatos háborúskodás után miképpen jön létre egy stabil, új világrendet teremtő békerendszer. A világrend lehetőségei és dinamikája érdekelte mindvégig, 90 évesen ezen a címen is írja meg összegző nagy művét.

A miniszterelnök azért indult a magyar európai uniós elnökség első napjaiban a két háborúzó fél, majd pedig a glóbusz jelenleg két legnagyobb hatalmának elnökeihez, hogy demonstrálja Európa vezetői felé:

fiúk, ezt kellene tennetek a világ rendjének helyreállításához.

A földkerekség az 1945-öt követő 75 évnyi kitérő után rendszerszinten ismét visszatért a korábban több ezer éven keresztül fennálló állapotokhoz: nincs többé két, illetve egy világhatalom, hanem újra itt van a jó öreg többpólusú nagyhatalmi világrend – amelyben, félreértés ne essék, Amerika a legerősebb marad még nagyon hosszú ideig. Két év háborúzás után minden lényeges tényező pontosan látható: 

amíg Ukrajna hajlandó és képes vállalni a véráldozatot, addig a Nyugat ellátja fegyverekkel, s fizeti a háború és az ukrán állam működtetésének költségeit,

és ennek árán addig Oroszországot meg lehet állítani – de visszaszorítani már nem. Nem kérdés, Oroszországot fel kell tartóztatni, s el kell venni neki és bárki másnak a kedvét egy hasonló kalandtól: ide praktikusan eljutottunk. Békeszerződés, amelyben a két háborúzó fél egyetértőleg elfogad egy új status quót, belátható időn belül nem lesz, a két Korea között 70 éve nincs...

De a háború folytatása az általa közvetlenül sújtott területeken mérhetetlen szenvedést okoz, és a nagyhatalmak számára – talán Kína kivételével: India ezért hajt valóban a békére – mára összességében már több hátrányt, mint előnyt hoz.

Mi lehet a megoldás?

Ez azt jelenti, hogy ha békeszerződés nem is, de egy fél éven belüli tűzszünet korántsem irreális, s akkor többé-kevésbé ott lesz a demarkációs vonal, ahol majd éppen befagy a front. Ukrajna nagyhatalmi biztonsági garanciát fog kapni, akár az osztrák semlegesség mintájára, az új, úgymond ideiglenes határai sérthetetlenségére, majd beindul egyfelől az intenzív tőkebeáramlás és újjáépítés Ukrajnában, másfelől Oroszország fokozatos visszahúzása a globális Északba, vissza a túl közel került Kínától és a nagyon rossz fiúktól, Irántól és Észak-Koreától.

A kereszt is szándékolt konfliktus

Itthon is zajlanak identitáspolitikai viták, és a Gellért-hegyre tervezett kereszt nem megbékélést, hanem megosztottságot hozott, katolikusok is felszólaltak ellene.

A talapzatra, vagyis egy értelmező felületre, és nem pedig a szoborra elhelyezett kereszt terve pont azt hozta, amire a kormány gondolt. Említettem korábban a termékeny konfliktust: ez tipikusan az. Mindegy, mi lesz a konfliktus kimenetele, a lényeg, hogy minél markánsabban

váljanak láthatóvá a különböző álláspontok, az egymással szemben álló érvek és történetek.

Pont ennek a megmutatásában érdekelt a kormány, amikor a keresztet – nem pusztán mint szűken vett vallási jelképet, hanem egyben a keresztény kultúrkör és erkölcs szimbólumát – a szabadságot jelképező szobor talapzatán helyezi el. Ez egy érvényes és erős állítás, a ma globális konfliktusaival egybevetve különösképpen, amit természetesen bárki vitathat – de a nyilvános politikai viták esetében nem a vitapartner meggyőzése a lényeges, hanem a vitát figyelőké. Az ő számukra így nemcsak az válik láthatóvá, amit a kormány ezzel a gesztussal állít, hanem az is, hogy ez az állítás, ez a történet támadás alatt áll. S ezt a komplex tapasztalatot majd ki-ki a saját világképe szerint éli és ítéli meg.

Odatenni egy keresztet nem pont olyan, mint ahogy a woke odatette az új isteneket az olimpiai megnyitón?

Valóban, technikájában ez a gesztus ugyanolyan, és ugyanarról a témáról beszél, csak éppen az ellenkezőjét állítja. De miért is csak a woke privilégiuma volna a történetek harcában offenzívnak lenni? Ha konzervatív polgármestere lenne Budapestnek, ebben a vitában szó szerint beidézhetné párizsi kollégájának már említett szavait az olimpiai megnyitóról: „(a szobor új talapzatával együtt) magasba emelte értékeinket. Büszkeség és megtiszteltetés (Budapest) számára, hogy elmondja a világnak, kik is vagyunk.”

Merész kísérlet a közgyűjteményi központ

Amit a hagyományos értékek elleni támadásról mond, azt egybecseng azzal, amit Demeter Szilárd szokott emlegetni. Hogyan értékeli azt a közgyűjteményi központot, ami a vezetésével hat intézményt tömörít? Mintha két erőközpont jött volna létre a múzeumi világban, az egyik Demeter Szilárd vezetésével a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ égisze alatt, a másik a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria–Liget-projekt tengelyen, amelynek ön a vezetője. Rivalizálnak egymással?

Intézményeink fő profiljai között nincs átfedés, nincs miért rivalizálnunk Szilárddal, éppen fordítva, számos ponton tudunk együttműködni a mindennapokban, de a stratégiai célkitűzésekben is. Én magam soha nem vágytam azokra a feladatokra, ami az övé, és tudtommal ez fordítva is így van: egyetlen olyan ügyre nem emlékszem az elmúlt évekből, amelyben ne tudtunk volna egyetértésre jutni. 

Érdekes és merész kísérletnek tartom a közgyűjteményi központ létrehozását,

amelynek során egészen különböző gyűjtési körű múzeumokat vontak össze egyetlen intézménybe, jelesül a Nemzeti Múzeum szervezeti hálójába. A stratégiai absztrakció szintjén rendezett az intézményi összevonás küldetése: a cél kulturális örökségünk nemzeti közösségünk javára való hasznosulásának hatékonyabbá tétele. Hogy az egyesített intézményi működés mindennapjainak szintjén valóban létrejönnek-e a tervezett gyümölcsöző szinergiák, magyarán az összevont intézmények eredményességi mutatói jobbak lesznek-e, és közösségi hasznosulásuk erőteljesebb az eddigieknél, az két-három éven belül kiderül.

Felépül-e valaha az Új Nemzeti Galéria?

A Szabadság-szobor a Hauszmann-program keretében újul meg, ahogy a budai vár is, és látszik, hogy ott nem fogy az építkezésekre szánt pénz és lendület. A Magyar Nemzeti Galéria területe viszont, ahogy haladnak a munkák, egyre fogy, és szorít az idő, amikor már át kellene költözni az Új Nemzeti Galériába, a Városligetbe, az viszont valahogy nem épül. Lehet, hogy bár ezt szánták a Liget-projekt ékkövének, be kellene látnia, hogy ez soha nem fog elkészülni.

Tudja, hányan mondták a Liget-projekt előkészítésének vitákkal és permanens akadályfutással terhelt éveiben, hogy be kellene látnom, ebből nem lesz semmi? Ha elég erős és sokrétűen érvényes egy gondolat, akkor nem szabad föladni az álmainkat. Azt ígértük, hogy létrehozunk egy világszínvonalú épületegyüttest, egy eredeti fényét visszanyerő parkban: nos, ennek egy jelentős része már kész van, és

minden eleme visszaigazolja azt, amit mondtunk.

Az emberek milliói jártak már a megújult parkrészek sétányain, a rózsakertben, jönnek újra és újra a Nagyjátszótérre, a sportpályákra, a futókörre. Szeretik és csodálják az extravagáns Magyar Zene Házát, és a Néprajzi Múzeumot, ahol most októberben nyílik meg népi kultúránk minden eddiginél nagyobb, rendkívül látványos és tartalmas, új állandó kiállítása. Jövőre pedig átadjuk a Városligeti fasor ligeti csatlakozásánál megvalósuló Nemzeti Fotóművészeti Múzeumot is.

Ezek mind a nemzet – s teszem hozzá, gyűjteményeik és küldetésük alapján a világ – kulturális örökségének kiemelkedően erős bástyái, egyetlen tengelyre fűzve. Az egész fejlesztés nélkülözhetetlen záróköve pedig az Új Nemzeti Galéria, egy zseniális épületben, amelynek felépítése után miénk lesz a legkomplexebb és legizgalmasabb kulturális negyed Európában, minimum az elkövetkező harminc évre.

Olyan szép, ahogy ezt mindig elmondja... 

Azért mondom és mondhatom, mert az: a Liget-projekt nemzeti kultúránk legszebb, legnagyobb léptékű és korszakos hatású alkotása a kor nyelvén a rendszerváltás óta, amelyhez hasonló a kontinensen még csak tervben sincs, nemhogy megvalósulóban. Ha nem lett volna háború, és az ebből fakadó gazdasági nehézségek, már rég építenénk az Új Nemzeti Galériát is. Remélem, 2025-re már lesznek olyan változások a világban, amelynek köszönhetően egy nagyobb költségvetési mozgástér alakul ki, és el tudjuk kezdeni a megvalósítását. Ha igen, akkor 2028-ra elkészülünk vele, s attól kezdve az Új Nemzeti Galériával megkoronázott Liget-projekt egy vitathatatlan, százszázalékos arany névjegy lesz Magyarországról bárhol a világban.

A főpolgármester Szent Grálja

És hogyan áll ön szerint majd mindehhez az újonnan megválasztott fővárosi közgyűlés, amelyben láthatóan nehéz dolga lesz a minimális különbséggel főpolgármesterré választott Karácsony Gergelynek, ha többséget akar állítani egy-egy ügy mellé, vagy éppen ellene?

Annál rosszabb biztos nem lesz a viszony, mint az elmúlt öt évben volt, amikor a főpolgármester és a mögötte álló közgyűlési többség a Liget-projekt elleni folyamatos küzdelmével akarta felmutatni töretlen zöld elkötelezettségét, amelynek bizonyítására saját munkából leginkább a Városháza murvával leszórt, szánni való „pop-up” parkjára futotta. Mindeközben mi – a nagyszerű új épületekkel és létesítményekkel együtt – több mint tízezer négyzetméter új, és több mint negyedmillió négyzetméter felújított zöldfelületet adtunk át a Ligetben az embereknek.

De egyébként is, lehetséges, hogy Karácsony Gergelynek – a korábban mögötte álló közgyűlési többség híján – nemhogy sok, de semmilyen dolga nem lesz a fővárosban, ha mondjuk nem lesz többé a kezében egy, a politikai nyilvánosság által alig ismert csodafegyver, a polgármesterek „Szent Grálja”: az önkormányzati törvény paragrafusai között megbúvó korlátlan vétójog a közgyűlés bármely döntésével szemben.

Ez mit jelent?

Azt, hogy a főpolgármester akár egy személyben képes blokkolni bármilyen többségi képviselő-testületi döntést, ami kivételes alkuerőt biztosít a számára. Ezzel az eszközzel ma Magyarországon a több mint háromezer polgármester közül – nehezen indokolhatóan – egyedül a főpolgármester rendelkezik. De akárhogy is lesz, valami megakadályozására jó a vétó, de bármi megszavazásához önmagában nem elégséges. Ahhoz bizony a szükséges többségi szavazatokat aktuálisan biztosító, lazább vagy szorosabb, nyílt vagy informális megállapodásháló kell a közgyűlési frakciók legalább egy része között.

Érdekes felállás született a közgyűlésben.

Jelen állapot szerint nem tud testületi döntés születni a két nagy frakció, a Fidesz vagy a Tisza Párt legalább egyikének valamiféle támogatása nélkül, miközben nincs olyan stabil többségi felállás, amelyik e két nagy bármelyikének egy jól érvelhető politikai szövetség felmutatását jelentené a számukra abszolút prioritást jelentő 2026-os választásokra vonatkozóan. Karácsony Gergely megpróbálhat közeledni az aktuálisan legnagyobb ellenzéki párthoz, jelesül a Tiszához, 

felajánlva a szövetségkötéshez egy valóban létező saját párt híján a saját arcát, ahogy azt eddig is mindig tette.

De a Tiszának arc, ha jól látom, éppen nem kell, s talán azt is megfontolják, hogy amely párttal Karácsony Gergely politikai karrierjének elmúlt másfél évtizede alatt szövetséget kötött, az utána tempósan lejtmenetnek indult. A konteók hívei csodás konstrukciókat rakhatnának ebből össze... Egy szó, mint száz, nem tartok attól, hogy az új közgyűlés felpattanna a főpolgármester kimúlt, zöldre mázolt lovára, és neki akarna rontani a Liget-projektnek, amelynek eddig megvalósult fejlesztéseit az újra és újra visszatérő több millió ligetlátogató minden tapasztalat és felmérés szerint gyakorlatilag egyöntetűen szereti és magasra értékeli. (Index)