A Nyugatnak lehetősége van átformálni a Dél-Kaukázust, miközben Oroszország eltereli a figyelmét.
Azerbajdzsánnak tavaly szeptemberben Örményország felett aratott döntő katonai győzelme valószínűleg véglegesen megváltoztatta a térség erőegyensúlyát. Ám bár Azerbajdzsán megszüntette egyetlen jelentős katonai fenyegetését, most azzal a hatalmas kihívással néz szembe, hogy békeszerződést kössön történelmi riválisával. Enélkül az azerbajdzsánok nem tudják kihasználni területi nyereségeik geogazdasági előnyeit. Tágabb értelemben ez a dél-kaukázusi stratégiai szűk keresztmetszet kritikus akadálya a Nyugat és Eurázsia szíve közötti gazdasági és közlekedési összeköttetés megteremtésének.
Új erőegyensúly
Nikol Pašinjan örmény miniszterelnök február 2-án kijelentette, hogy országa számos csalódás után többé nem számíthat Oroszországra biztonsági szükségletei tekintetében. Az örmény állami műsorszolgáltatónak a hadsereg reformjáról nyilatkozva Pashinyan hangsúlyozta, hogy sürgősen meg kell erősíteni a biztonsági kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, Franciaországgal, Indiával és Grúziával. Emellett új nemzetbiztonsági stratégia kidolgozását szorgalmazta, és megkérdőjelezte, hogy Jerevánnak az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében kell-e maradnia.
Közel három évtizeden át Örményország volt fölényben az Azerbajdzsánnal való rivalizálásban, de ez megváltozni kezdett, miután Azerbajdzsán 2020-ban győzelmet aratott a vitatott Hegyi-Karabah régióért vívott rövid háborúban. A bakui erők 2023 szeptemberében villámtámadással fejezték be Hegyi-Karabah elfoglalását, aminek következtében a régió örmény lakossága tömegesen menekült. Pashinyan Oroszországgal szembeni feddései azóta is fokozódnak. Miután korábban mélyen Azerbajdzsánban irányította a területet, a jereváni kormány most úgy találja, hogy területi integritását veszélyezteti Baku.
Az aggodalom most az azerbajdzsáni exklávé, Nakhchivan ellen irányul, amely Örményország és Irán közé ékelődik, és amely apró határon osztozik Azerbajdzsán szövetségesével, Törökországgal. Miután nem sokkal azután, hogy mindkét ország kikiáltotta függetlenségét a Szovjetuniótól, visszaszerezte az 1994-es háborúban Örményországnak elvesztett területeket, Baku most fizikai kapcsolatot szeretne kialakítani Nakhcsivannal. Azt reméli, hogy ezt a Zangezur Corridor nevű folyosón keresztül éri el, amely egy nagyjából 40 kilométeres (25 mérföldes) útvonal Dél-Örményországon, annak iráni határa mentén. Örményország azonban attól tart, hogy Azerbajdzsán előbb-utóbb ki akarja tágítani a kapcsolatot a szárazföld és Nakhcsivan között az örmény déli Szjunik tartomány behatolásával.
Egy ilyen forgatókönyv szerint Örményország Azerbajdzsán és Törökország közé szorulna, és megfosztana minden közvetlen fizikai kapcsolatot Iránnal, amely Jereván szövetségese. Belső instabilitása és az Egyesült Államokkal való fokozódó konfrontációja miatt Irán még Oroszországnál is kevésbé megbízható partner. Innen ered Jereván azon vágya, hogy szorosabbra fűzze katonai kapcsolatait Washingtonnal, Párizssal, Újdelhivel és Tbiliszivel. Grúzia azonban valószínűleg nem lép fel az orosz nyomással szembeni sebezhetőség, valamint Azerbajdzsánnal és Törökországgal fenntartott kapcsolatai miatt. És bár India feltörekvő globális szereplő, még mindig igyekszik közelebb kerülni az otthonához, és korlátozott segítséget tud nyújtani.
Ezért Örményország az Egyesült Államoktól és Franciaországtól függ, hogy vállalja biztonságát – Azerbajdzsán nagy bosszúságára. Ennek ellenére sem Washingtonnak, sem Párizsnak nem áll érdekében, hogy figyelmen kívül hagyja az új valóságot a helyszínen, és egyszerűen Jereván szövetségeseként viselkedjen. Mivel Oroszország előnyre tesz szert Ukrajnában, és Európa egyre jobban aggódik a biztonsága miatt, a Nyugat erős ösztönzést kap a Kreml meggyengítésére Oroszország déli szárnyán.
A konfliktustól a kapcsolódásig?
Az Oroszország dél-kaukázusi befolyásának csökkenése adta lehetőség kihasználásához az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és más európai szövetségeseknek meg kell kötniük az Azerbajdzsán és Örményország közötti békerendezést. Még ha Törökország képes is lenne egyedül közvetíteni egy ilyen megállapodást, a Nyugatnak nem állna érdekében a térséget egy olyan török kormányra bízni, amely egyre inkább hajlandó egyoldalúan fellépni nemzeti érdekeinek érvényesítése érdekében a Fekete- és Kaszpi-tengeren. Következésképpen az Egyesült Államoknak és Európának egyensúlyt kell találnia Azerbajdzsán azon kényszere között, hogy megszilárdítsa nyereségét, növelje energiaexportját és megszilárdítsa a Kaszpi-tengeren átnyúló kereskedelem tranzitállamként való státuszát Örményország biztonsága iránti elkötelezettségével.
Örményország erőfeszítései, hogy kiszakadjanak Oroszország pályájáról, valamint Azerbajdzsánnak a nagyobb nemzetközi feltűnésre irányuló törekvése, amelyet az Egyesült Nemzetek éghajlatváltozási konferenciájának novemberi házigazdája is jól példáz, előkészíti a terepet az Egyesült Államok és szövetségesei számára, hogy közelebb húzzák a Dél-Kaukázust a Nyugathoz. Ez lehetővé tenné az Egyesült Államok számára, hogy ellenőrizhesse Irán terjeszkedését és elmélyülő kapcsolatait Oroszországgal. Stratégiai válaszként is szolgálhat Oroszország Ukrajnában elért területi nyereségére. Az azerbajdzsán-örmény konfliktus megoldása pedig alapja lehet egy nyugati lépésnek Grúzia megerősítésére és az orosz befolyás további korlátozására a Fekete-tengeren.
Végül, a nyugati hatalmak által támogatott új biztonsági architektúra kialakítása a Dél-Kaukázusban létfontosságú a Közép-Ázsiával való globális összeköttetés előmozdításához. Ez a történelmileg Oroszország által uralt régió, amely jelenleg Kína gazdasági stratégiájának prioritása, döntő kapocs Eurázsia magja és a tágabb világ között. Az Azerbajdzsán és Örményország közötti feltartóztatás nélkül azonban a Dél-Kaukázus továbbra is akadályozza a biztonságra és a jólétre irányuló erőfeszítéseket a Halford Mackinder által híresen Heartland-nek nevezett területen. (GPF)