Autóm 1968 óta van, mert szeretem az autózást.
Megtettem úgy 2,5-3 millió km-t balesetmentesen. Nekem mindig munkaeszköz volt, ami engem szolgált. Ma is emlékszem első zöld Škodám rendszámára: ID 45-54.
Az első kicsit másabb járgány egy Chrysler volt. Ha beleültem, úgy éreztem mintha vasárnap lenne és épp színházba, vagy operába tartok. Elegáns, mindene a helyén volt és ott, ahol kellett, akkora, ami épp illett hozzám. Azt olvastam, repülőmérnökök tervezték a vezetőülés és a műszerfal ergonómiáját. Ezt a típust 1996-ban az év legszebb autójának választották. Büszke voltam rá. Kétszer jöttek belém, szinte meg sem éreztem. A lökhárítóba is rugalmas acél betét volt. Ahogy mondani szokták ez volt az utolsó autó, amiben még „anyag” volt. Nyugodtan ráülhetett egy felnőtt is a motorház tetőre, az nem horpadt be. Abban nem lehetett érezni a sebességet sem, gyönyörűen gurult, feküdte az utat (még 200 km/óra mellett is).
Az eddigi utolsó autóm szintén amerikai kötődésű, egy limuzin Chevi. Azt írták róla „Ha úgy vesszük, jól illik rá az Epica név, hisz nincsenek drámai megoldásai és a lírájában sem vált ki heves érzelmeket”. Két hete összetört. Nagyobb is lehetett volna a baj, ha reflexeim és az agyam nem jól működik, pánik szerűen a fékre lépek és nem a gázra. Szerencsére el tudtam kerülni a sokkal nagyobb bajt, de a kocsim így is eltört. Senkinek még a haja szála sem görbült és ez a legfontosabb. Azt hallottam a környezetben aggódó emberektől vigasztalásul, hogy a vas pótolható, az ember nem.
Szerettem ezt a kocsit. Hozzám nőtt. A százötven pacival erős volt, nagyon kényelmes, ennek ellenére takarékos. A vajszínű bőr belső tisztaságot sugallt, még a szerelő is csak nejlon védőzsákkal ült bele. Mindenben szeretem a szépet, az elegánsat, ami körülvesz. Védtem állapotát, még a motorház is olyan volt, hogy „enni lehetett volna róla” a 115.000 km ellenére. Bíztam benne, hogy megvéd, ha kell. Azt hittem együtt öregszünk meg. Az ember ebben a korban már nem változtat hitet, szívet, de még autót is ritkán, csak ha kell.
Sajnálom, hogy „eltörtelek” kedves útitársam. Nagyon köszönöm, hogy megvédtél minket. (Rácz Zoltán)