„Ideje lerombolni a leválthatatlanság mítoszát”

Nem elég, hogy a legösszefogottabb beszédet mondta szombaton a Kossuth téren: az is ő, aki egyesületet adott át az éppen arra szoruló Magyar Péternek. Tarr Zoltán református lelkész most elmondja, hogy került a százezres tüntetés színpadára, hogy sikeres volt-e a megmozdulás, valamint, hogy tényleg a Magyar Péter-vonal egyházon belüli megszervezésén ügyködik-e. Spoiler: nem, és még csak püspök vagy politikus sem akar lenni. Magyar pártjára viszont szavazna. A VÁLASZ ONLINE interjúja.

– Illendő ekkora előnyből indulva színpadra lépni ilyen mezőnyben?

– Milyen előnnyel és milyen mezőnyben?

– Ön mégiscsak kapott retorikaképzést lelkészként – ami érezhetően nem volt elmondható a Magyar Péter színpadán állók mindegyikéről.

– Tény, hogy nem ez volt az első rendezvény, ahol sokezer emberhez szólhattam: ifjúsági vezetőként a református egyházban sok nagy eseményt szerveztem. A Nemzeti meneten megjelent tömeg viszont még így is vagy tízszer akkora volt, mint a legnagyobb, amelyen azt megelőzően részt vettem.

– Más szempontból persze hátrányból indult: beszéde elején volt némi fujjogás.

– Amikor elmondtam, hogy református lelkész vagyok. Számítottam rá. Kiáll egy lelkész… Majd nyilván jön valami szenteskedő szöveggel… Az embereknek elegük van az állam csecsein lógó egyházi élősködőkből. Ennek tudatában építettem fel a beszédet, amelyben viszont küldetésünk alapjáról, Jézus Krisztus hitünk szerinti feltámadásáról is szólhattam – keveseknek adatik meg ez a lehetőség százezrek előtt.

– Svájcból iderepült ismeretlen ember és kistelepülési polgármester is ritkán kap ekkora közönséget. Nekik, vagy a pártját még be sem jelentő, sok újat nem mondó Magyar Péternek egyáltalán érdemes volt ekkora tömeg elé állni?

– Nem tudom, mi pontosan egy ilyen rendezvény sikerének az ismérve, hangulatát tekintve mindenesetre remek volt, nagyon színes közönséggel: fiatalok és idősek, rutinos tüntetők és olyanok, akik soha még meg nem mozdultak – nagyon sokféle ember volt jelen.

– Fontos politikusok, ismert emberek annál kevésbé. Amikor Nagy Ervin egyedül énekel LGT-t, az nem azt üzeni, hogy „még Presser Gábor sem állt mellénk”?

– Lehet ilyen narratíva, de önmagában az is teljesítmény, hogy sikerült összehozni a rendezvényt, amely békében zajlott le. Hiszen nem arról van szó, hogy évek óta épített projekt fut a maga profizmusával – természetes, hogy voltak amatőr megoldások és kevésbé sikerült beszédek. Lehet ezt kritizálni, vagy azon fanyalogni, hogy a várva-várt párt bejelentése egyelőre elmaradt, csakhogy az esetlenségek is éppen a jelenség hitelességét húzzák alá. Azt, hogy ez valóban egy eredeti, friss, alulról jövő kiállás.

Nem gyengeség ez. Erő.

– Hiányzott már a tömeg előtti „prédikálás”?

– Cseppet sem. Az alapötlet nem is az volt, hogy én beszélek majd, ám akiket igyekeztem meggyőzni, nem vállalták.

– Miért keresett mást maga helyett?

– Úgy éreztem, nem biztos, hogy az én kiállásom segíti leginkább az ügyet, amelyet képviselek.

– Mármint azt, hogy Balog Zoltán mondjon le?

– Igen, bár ez nem végcél, hanem a szükséges minimum ahhoz, hogy visszajussunk legalább a nullpontra és elkezdhessünk építkezni. A feladat az, hogy a Magyarországi Református Egyházat segítsük visszatalálni alapvető küldetéséhez.

– És a beszéde ezt nem segítette?

– Elég határozott kiállás volt. A pöttyös elrúgása. Nem mindenki veszi ezt jó néven.

– Még azok sem, akikkel együtt aláírta a Balog lemondását sürgető nyilatkozatot?

– Közülük sem mindenki. Ami érthető. Ez egy beszélgetős, fontolva haladó kör, amelybe én persze előtörténettel érkeztem. Tudtommal én vagyok az egyetlen, aki megpróbálta a református egyház hivatalos testületeit, felelős döntéshozóit a Balog-ügy tisztázására bírni. Majd’ minden döntéshozó testületnek írtam.

– Válasz?

– Semmi.

– Nem kötelező válaszolniuk, ha egy lelkészük kérdést tesz fel?

– Dehogynem. Harmincnapos határidővel. De miért pont ebben lenne rend? A nyilvánossághoz mindenesetre csak azután fordultam, hogy megpróbáltam az egyházon belül kezelni a helyzetet. Hiába. Így aztán először interjút adtam a leginkább egyházias hátterűként ismert médiumnak, a Szemléleknek, majd az önöknél megjelent nyilatkozatot írtam alá, s csak ezután következett a szombati beszéd.

– Az igaz, hogy most futárként dolgozik?

– Futárként is. A techcéges munkám mellett. Valahogy biztosítanom kell a családom megélhetését.

– Kénytelen volt elhagyni az egyházat, most meg futárkodnia kell, sértett ember – a propaganda már meg is találta a kézenfekvő magyarázatot.

– Persze, hogy megtalálta. Természetesen szó nincs ilyesmiről,

nem ilyen alantas, állatias ösztönök vezetnek, amely kategóriákban ezek a médiumok a magyar valóságot elképzelik – nyilván magukból kiindulva.

Én nem akarok politikus lenni, de még csak püspök sem. Igaz, példa éppen volna rá, hogy valaki rendelkezési állományból visszatér, aztán püspökké szentelik…

– Balog Zoltán. Volt vele valamilyen személyes konfliktusa, ameddig ön zsinati tanácsos volt?

– Dehogy, sőt. A legnagyobb testvériességben voltunk: még 2015-ben is támogatásáról biztosított, kifejezte, hogy az egyházi közigazgatás vezetőjeként végzett munkámat jelentősnek tartja… Igaz, három héttel később megtudtam, hogy kilövési engedély van rám, de azt már nem vártam meg.

– Azaz: mégiscsak van oka sértettnek lenni.

– A történet nem személyes. Az egyházról szólt mindvégig és arról szól ma is. Az említett évben, 2015-ben érkezett az új egyházvezetés, amely afféle Keresztelő Jánosként készítette elő az utat Balog Zoltán számára. Velük, többek között Szabó István püspökkel voltak komoly nézeteltéréseim az állam és az egyház kapcsolatát, annak gyakorlati megvalósítását illetően. Én nagyon határozottan a szétválasztást tartom helyesnek.

– Az állami pénz sem kellene?

– Nekem?

– Az egyháznak.

– Nem kellene. Inkább rendezni kellene az egyházak finanszírozását. 1990 óta soha senkinek nem volt erre igazi szándéka. Egyszer kellett volna, kellene megteremteni az egyházak önfenntartási képességének alapjait, onnantól pedig békén hagyhatná egymást állam és egyház – legfeljebb szabad akaratukból, partnerként működhetnének együtt, ha mindkét fél épp úgy látja jónak. A politikának viszont, legyen szó bármely oldalról, az volt az érdeke mindig, hogy kézből etesse az egyházakat is, így gyakorolva rájuk nyomást. Van, akire elvonással, van, akire pénzesővel. Olyan pénzesővel azonban, amelynek elköltéséről nem az egyházak döntenek – a kormánytól kapott támogatások célhoz kötöttek, az is megvan előre, mire kell költeni a pénzt. Közben az egyházi működésre fordítható, szabadon felhasználható összeg folyamatosan csökken reálértéken. Azért is, mert a hívek azt látják, hogy rengeteg az állami pénz, ezért nem is érzik szükségét, hogy ők tartsák fenn a gyülekezeteiket. Holott ez bizony a hívek feladata lenne, s a szuverén működésnek is ez adná az alapját.

– Rebellis gondolatok!

– Le is tiltottak az állammal való kapcsolattartásról 2015-ben, pedig az egyébként zsinati tanácsosként munkaköri kötelességem volt. Érezhető volt a bizalmatlanság máskor is. Ezért egyértelművé vált számomra, hogy ki kell lépnem a szervezetből – már csak azért is, mert szeretem az egyházamat és nem akartam feszültséget.

– Szombati beszédét hallgatva nem úgy tűnt, mintha nem akarna.

– Kilenc hosszú éven át, egészen a kegyelmi botrányig csöndben voltam.

Most azért kellett megszólalnom, mert egyrészt az egyházi testületek válaszra sem méltattak, másrészt, mert – ahogy azt kitűnő kollégájuk, Ablonczy Bálint találóan megfogalmazta – hitvallási helyzet van. A kegyelmi botrány ráadásul mindannak a kicsúcsosodása, ami ellen kilenc évvel ezelőttig is folyamatosan dolgoztam, még egyházi hivatalt viselve. Állam és egyház egészségtelen összefonódásának.

– Utóbbira vezette vissza beszédében a kereszténység visszaszorulását is. Csakhogy más országokban is csökken a hívek száma. Nem lehet, hogy az emberek egyszerűen nem hiszik már el a Bibliában olvasható történetet, merthogy sokkal több információjuk van, mint száz évvel ezelőtt volt?

– Nyugaton és Északon valóban lehet ez a keresztyénség visszaszorulásának egyik fő oka, Magyarországon azonban szerintem csak kisebb részben. Noha nem vagyok szociológus és nincsenek erről kutatásaim, a személyes tapasztalatom az, hogy itthon bizony a kurzuskereszténység, az állammal való összefonódás és az abból következő, a Balog-ügyben csupán kicsúcsosodó erkölcsi válság a döntő. Ezért nem ajánlják fel az 1 százalékot, ezért maradoznak el a gyülekezetekből.

– Nem úgy van, hogy a hívek túlnyomó része amúgy is fideszes és örül a sok felújított templomnak meg tornacsarnoknak?

– Nem. Az egyházi közösség ugyanolyan színes, mint a társadalom maga. Ugyanúgy is működik.

– Azaz?

– Azaz megülünk a fűben és reméljük, hogy a sas nem vesz minket észre. Netán talál egy másik pockot. Esetleg jön majd egy vadász, valahonnan kívülről és lelövi.

Olyanok vagyunk megint, amilyenek 1984-ben voltunk.

Mintha el sem telt volna 40 év. Ha van is gondolatuk az embereknek, inkább nem mondják el. Az egyházban ettől még nagyon sokan vannak, akik messzemenően nem értenek egyet, akik szégyellik magukat.

– Magyar Pétert is a kegyelmi ügy miatt kereste meg, ugye?

– Nem kerestem én meg. Egy közös ismerősünk hozott össze minket. Persze a kegyelmi ügy volt a közös pont. Annak ugyanis nem csupán egyházi, de társadalmi jelentősége is van. Ha Balog Zoltán nem jár ki kegyelmet az elítélt pedofil bűnsegédnek, tüntetés sem lett volna szombaton.

A kegyelmi ügy lökte le a fedőt a fazékról.

Nagyon kevesen mondhatják el magukról, amit Balog Zoltán igen: hogy kirobbantója volt egy Magyarországon alig látott mértékű megmozduláshullámnak. Amikor róla beszéltem a színpadon, a tömeg hangos reakciója is mutatta: társadalmilag nem tudta úgy elterelni a témát, ahogy az egyházban igen.

– Az egyházban hogyan tudta?

– A „narratíva” az, hogy valójában nincs is kegyelmi botrány, nincs is Balog-ügy, ezek csupán az egyházat ért külső, szervezett támadás részei.

– Soros?

–Majdnem. Az „LMBTQ-lobbi”.

– Önnek mi a véleménye az LMBTQ-ról?

– Ami nekik a reformátusokról.

– Hogy furcsa társaság, de csinálják csak nyugodtan – lehetőleg a négy fal között?

– Nem gondolom, hogy nagy, gonosz világ-összeesküvés része lennének, amely meg akarná szüntetni a kereszténységet. Ahogy sok kisebbségi csoport, ők is küzdenek azért, hogy a helyzetük rendezett legyen. A jelenlegi rezsimnek viszont kapóra jönnek, az ő képükkel festik fel a gonoszt, amely a békés, nyugodt magyar világra akar rátörni.

– Bibliai gyökere van, hogy ez működik. Lelkészként nem lenne kötelező önnek is magáévá tennie az anti-LMBTQ-álláspontot?

– A Bibliából mindent és mindennek az ellenkezőjét is le lehet vezetni.

Létezik tanításellenes értelmezés: amikor kiragadunk bizonyos igehelyeket azért, hogy alátámasszunk valamilyen állítást, ám ezt úgy tesszük, hogy figyelmen kívül hagyjuk a Biblia egészének igazságát. Balog Zoltán a megítélésem szerint ezt teszi most egyházon belüli kommunikációjában, és ez is oka annak, hogy hitvallási helyzet van.

– Varga Judit áldozati interjúja nem teremtett új helyzetet, vitte el az ügyet teljesen új irányba?

– A képmutatás falán elkezdtek megjelenni a repedések, gyorsan a vakolókanál után nyúltak tehát. Nyilván volt hatása, hiszen a képmutatásos kábítás nagyon régóta zajlik itthon. Olyanok vagyunk már szinte, mint Maugli A dzsungel könyvében, miután Ká a szemébe néz.

Katatón állapotban robogunk az aktuális gyűlöletvonaton,

és még akkor sem nyílik fel a szemünk, amikor jön mondjuk egy Szájer-ügy.

– Mégiscsak elítéli az LMBTQ-t?

– Nem ítélem el Szájer Józsefet azért, mert jól érezte magát egy buliban. Még azért sem, mert egészen más típusú bulikban érzi jól magát, mint mondjuk én. Amiért elítélem, az a képmutatás. Ő is, Balog Zoltán is segítségre szoruló emberek, akiket támogatni kell, szeretni kell, a megfelelő segítséget meg kell nekik adni. Megkötözött emberek ők, de sajnos ilyen megkötözött emberek rángatják a társadalmat és az egyházat. Ha a képmutatásukra fény derül, a médiájuk aztán gyorsan elcsákányozza a nyomokat.

– Le is szokás azért váltani őket.

– Már amikor.

– Van még esély rá, hogy Baloggal is ez lesz?

– Valójában nem leváltani kellene – vennie kellene a kalapját magától. Ez következne abból is, amit ő maga elmondott, hogy az egyház miatta támadhatóvá vált. Ha valaki kimondja ezt, abból logikusan következne, hogy akkor szépen leveszi a püspöki palástot és elvonul nyugdíjba. Az egyház is megvonhatja persze a bizalmat tőle, de sokan arra hivatkoznak, hogy a törvénykezésben nincs egyértelmű passzus ilyen helyzetre.

– Elvárná tőlük, hogy most már azért megtalálják azt a passzust?

– Annyit várnék el, hogy felelős egyházi döntéshozó testületek foglalkozzanak a problémával, alakítsák ki róla az álláspontjukat. Ha úgy döntenek és meg is indokolják, hogy a püspöknek maradnia kell, akkor azt – noha egyetérteni a döntéssel nem fogok – elfogadom. Nyilván nem fogok forradalmat kirobbantani.

A leválthatatlanság mítoszát viszont ideje lerombolni.

Azt a tévképzetet, hogy ő hozza a pénzeket, ezért Balog Zoltán nélkül nincs egyház. Van. Volt előtte is, lesz utána is.

– Az, hogy tavaly egyesületet alapított, gyakorlatilag egyházalapítás volt?

– Nem célom, hogy alternatív református egyházat hozzak létre, de azt nem tagadom, hogy elméleti lehetőségként megfordult a fejemben ez is. Csakhogy nekem nagyapám és édesapám is lelkész volt. Fontos számomra a Magyarországi Református Egyház hagyománya. A hazai reformátusság ereje ráadásul éppen az, hogy sok más ország egyházával ellentétben nem szakadt szét sosem – lelkileg akkor sem, amikor országhatárokat húztak közé. A tavaly létrehozott egyesületben tehát semmilyen egyházi felhang nem volt. Normális, egymással beszélgető emberek közösségét szerettük volna felépíteni.

– Miért nem sikerült?

– Elfáradtunk. Mindenkinek volt állása, vagy éppen állást keresett, mint én akkor – nem jutott rá elég energia.

– Tehát arra volt predesztinálva az egyesület, hogy Magyar Péter most, 2024 tavaszán átvegye?

– Már elhatároztuk a megszüntetését, amikor kiderült, hogy Magyar Péternek egyesületre van szüksége. A neve is nagyon jó volt: Legyél a változás! Abban maradtunk, hogy mivel nekünk úgysincs épp tervünk vele, átadjuk neki.

– Mit kaptak cserébe?

– Pontosan azt, amit kértünk. Semmit.

– Netán párthoz is tudja segíteni Magyar Pétert?

– Ahhoz nem.

– Szavazna azért a pártjára – ha lenne?

– Szavaznék, de még egyszer: politikai szerepre nem készülök. Önazonos igyekszem lenni és következetes. Még csak nem is azért szólaltam föl, mert Magyar Péter mögé akarom állítani a református egyházat. Hanem azért, mert olyasmi történt az egyházban, ami érinti azokat az embereket is mind, akik jelen voltak a tüntetésen. Egy mozgalom eseményén mondtam el azt, amit az egyházam iránt érzett felelősség okán el kellett mondanom.

– Ha az egyházi vezetésből kikerült is kilenc éve, az nem vetődött föl, hogy egyszerű lelkészként folytassa?

– De, lehetőség viszont nem adódott. Ráadásul mi sosem parókián éltünk, hanem a saját lakásunkban – a családommal belevágni abba az életbe nem lett volna egyszerű. Ahova meghívnak, ott viszont továbbra is prédikálok, helyettesítek.

– Palást föl, rendesen?

– Persze. Temethetek, eskethetek, a lelkészi jellegem megvan, csak éppen nem vagyok aktív gyülekezeti szolgálatban. Nemrég volt egy formális gyülekezeti megkeresés, de végül nem engem választottak. Jó ez így. A célom annyi, hogy az egyház a saját református hagyományaihoz hű közösségként tudjon működni, egyenlő távolságot tartva a pártpolitikai paletta minden oldalától. Sajnos ezt az egyházon belül nem tudtam elérni, teszek hát érte úgy, ahogy tudok. Ha ennek lesz is negatív következménye, mondjuk a munkahelyemen, akkor sem fogom bánni, hogy ott álltam a Kossuth téren szombaton. Ha ugyanis folyton abban vergődünk, hogy jaj, mi lesz, ha kinyitjuk a szánkat, akkor soha nem fog változni semmi. Márpedig én szabad emberként szeretnék élni, úgy, hogy a gyerekeim büszkék lehessenek rám. Most azt mondják, azok. Ez nekem elegendő. (VÁLASZ ONLINE)