A korábbi gazdasági liberalizációval szemben Hszi Csin-ping egyre erősebben belenyúl a rendszerbe. Ez, mint általában az autoriter rendszerek esetében, szükségszerűen visszaesést von maga után.
A 2022-es év végéhez közeledve felcsillant a remény, hogy a kínai gazdaság − és következésképpen a világgazdaság − fellendülésre készül. Háromévnyi szigorú korlátozások, kötelező tömeges tesztelés és véget nem érő zárlatok után a kínai kormány hirtelen úgy döntött, hogy felhagy a zéró-Covid-politikával, amely elnyomta a keresletet, akadályozta a gyártást, felborította az ellátási láncokat, és a legjelentősebb lassulást eredményezte az ország gazdaságában az 1970-es évek végén kezdődött piacbarát reformok óta.
A politika megváltoztatását követő hetekben az olaj, a réz és más nyersanyagok világpiaci ára emelkedett a kínai kereslet megugrására vonatkozó várakozások miatt. Márciusban Li Kecsiang kínai miniszterelnök öt százalék körüli reál-GDP-növekedési célt jelentett be, és sok külső elemző ennél is jóval magasabb növekedést jósolt − írja a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Adam S. Posen, a Peterson Institute for International Economics elnöke.
Hszi Csin-ping kínai elnök - Forrás: LINTAO ZHANG/GETTY IMAGES
Kezdetben a kínai gazdaság egyes szegmensei valóban növekedtek: a belföldi turizmus, a vendéglátás és a kiskereskedelmi szolgáltatások iránti kereslet mind szilárdan hozzájárult a fellendüléshez. Az export 2023 első hónapjaiban növekedett, és úgy tűnt, hogy még az ostromlott lakóingatlanpiac is elérte a mélypontot. A második negyedév végére azonban a legfrissebb GDP-adatok egészen másról árulkodtak: az általános növekedés gyenge volt, és úgy tűnt, hogy csökkenő tendenciát mutat. Az óvatos külföldi befektetők és a pénzszűkében lévő kínai önkormányzatok úgy döntöttek, hogy nem szállnak be a kezdeti lendület idején.
Világossá vált, hogy 2020 első negyedévében, amikor a koronavírus megkezdődött, a kínai gazdaság számára nem volt visszaút. A hozzáállás 2015-ben kezdett megváltozni, amikor az állam kiterjesztette az ellenőrzést: azóta a háztartások megtakarításai a GDP arányában óriási mértékben, 50 százalékkal nőttek, és ezen a magas szinten maradnak. A tartós fogyasztás a magánszektorban körülbelül egyharmadával csökkent 2015 elejéhez képest, ami az újranyitás óta tovább csökken, és nem tükrözi a felgyülemlett keresletet. A magánberuházások még gyengébben teljesítenek, történelmi kétharmaddal csökkentek 2015 első negyedéve óta, beleértve a világjárvány kezdete óta bekövetkezett 25 százalékos csökkenést. És a magánszektor beruházásainak mindkét kulcsfontosságú formája továbbra is csökkenő tendenciát mutat.
A pénzügyi piacok és valószínűleg még maga a kínai kormány is figyelmen kívül hagyta e gyengeségek súlyát, amelyek valószínűleg több éven át vissza fogják húzni a növekedést. Nevezzük ezt a „gazdasági hosszú Covid” esetének. Mint egy ilyen krónikus betegségben szenvedő beteg, Kína gazdasági szervezete nem nyerte vissza vitalitását, és máig lassú marad, amikor az akut fázis véget ért. Az állapot rendszerszintű, és az egyetlen megbízható gyógymód − a kínai átlagemberek és vállalatok hiteles biztosítása arról, hogy a kormány beavatkozásának a gazdasági életbe vannak határai − nem áll rendelkezésre.
Az autoriter rezsimek gazdasági fejlődése általában kiszámítható mintát követ: kezdetben van egy növekedési időszak, amikor a rezsim lehetővé teszi a politikailag engedelmes vállalkozások számára, hogy a közpénzekből táplálkozva virágozzanak.
Amint azonban a rezsim megszerezte a támogatást, egyre önkényesebb módon kezd beavatkozni a gazdaságba. Végül a bizonytalanság és a félelem hatására a háztartások és a kisvállalkozások a készpénzmegtakarításokat kezdik előnyben részesíteni az illikvid befektetésekkel szemben; ennek eredményeként a növekedés tartósan csökken.
Amióta Deng Hsziao-ping az 1970-es évek végén megkezdte a kínai gazdaság „reformját és megnyitását”, a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése szándékosan sokkal hosszabb ideig ellenállt a magánszektorba való beavatkozásnak, mint a legtöbb autoriter rendszer. Hszi alatt azonban, és különösen a világjárvány kezdete óta, a KKP visszatért a keményvonalas tekintélyelvűséghez. Kína esetében nem a vírus a fő oka az ország gazdasági hosszú Covidnak: a fő bűnös a lakosság immunválasza a szélsőséges beavatkozásra, ami kevésbé dinamikus gazdaságot eredményezett. Ez a lefelé tartó ciklus lehetőséget kínál az amerikai döntéshozóknak arra, hogy újraindítsák Washington Kína-stratégiájának gazdasági lábát, és a Trump-kormányzat által követettnél hatékonyabb és kevésbé önpusztító megközelítést alkalmazzanak.
Ha nem politizálunk, nincsenek problémák
A világjárvány előtt a kínai háztartások és kisebb magánvállalkozások túlnyomó többsége az 1980-as évek eleje óta érvényben lévő „nincs politika, nincs probléma” implicit megállapodásra támaszkodott: végső soron a KKP ellenőrizte a tulajdonjogokat, de amíg az emberek kimaradnak a politikából, a párt is távol marad a gazdasági életüktől. Ez a modus vivendi számos autokratikus rezsimben megtalálható, amelyek elégedett és termelékeny polgárokat akarnak tartani, és Kínában az elmúlt négy évtizedben kiválóan működött.
Amikor Hszi 2013-ban hivatalba lépett, agresszív korrupcióellenes kampányba kezdett, amelyben kiiktatta néhány fő riválisát. Az intézkedések népszerűek voltak a legtöbb polgár körében; elvégre ki ne helyeselné a korrupt tisztviselők megbüntetését? És nem sértették meg a gazdasági paktumot, mivel csak a párttagok egy részét célozták meg, akik összességében a lakosság kevesebb mint hét százalékát teszik ki. Néhány évvel később Hszi még egy lépéssel tovább ment, amikor az ország technológiai óriáscégeit tette helyre. 2020 novemberében a pártvezetők példát statuáltak Jack Ma technológiai mágnással, aki nyilvánosan bírálta az állami szabályozó hatóságokat, azzal, hogy erőszakkal elhalasztották egyik cége, az Ant Group tőzsdei bevezetését, és elűzték a közéletből. A nyugati befektetők aggodalommal reagáltak, de a kínaiak többsége ezúttal is elégedett vagy közömbös volt. Az, hogy az állam hogyan bánik néhány oligarcha vagyonával, nem sok jelentőséggel bírt a mindennapi gazdasági életük szempontjából.
A kormánynak a világjárványra adott válasza teljesen más kérdés volt. Ez láthatóvá és kézzelfoghatóvá tette a KKP önkényes hatalmát bárkinek a kereskedelmi tevékenysége felett, beleértve a legkisebb szereplőkét is. Néhány órás figyelmeztetés után egy környéket vagy egy egész várost határozatlan időre le lehetett zárni, a kiskereskedelmi üzleteket jogorvoslat nélkül be lehetett zárni, a lakosok lakótelepeken rekedtek, mindennemű megélhetés nélkül.
Saját maga alatt vágja a fát Hszi-csin Ping
Miután évtizedekig dacolt a kísértéssel, Kína politikai gazdasága Hszi alatt végül az autokratikus rendszerek körében megszokott mintának engedett. Ezek általában a „nincs politika, nincs probléma” paktummal indulnak, amely a szokásos üzletmenetet ígéri azoknak, akik lehajtják a fejüket. Második vagy − ami még gyakoribb − harmadik hivatali idejükre azonban az uralkodók egyre inkább figyelmen kívül hagyják a kereskedelmi érdekeket, és beavatkozó politikát folytatnak, amikor az a rövid távú céljaiknak megfelel. Példát statuálnak néhány politikai ellenféllel és a nagy multinacionális vállalatokkal. Idővel a mindennapi kereskedelemben az állami ellenőrzés veszélye egyre szélesebb rétegekre terjed ki. Különböző időszakokban Hugo Chávez és Nicolás Maduro Venezuelában, Recep Tayyip Erdogan Törökországban, Orbán Viktor Magyarországon és Vlagyimir Putyin Oroszországban mindannyian erre a kitaposott útra tértek − írja a szerző.
Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök Pekingben 2022. február 4-én – Fotó: Alexei Druzhinin / TASS via Getty Images
Amikor egy bebetonozott autokrata rezsim megszegi a „ha nem politizáltok, nincs probléma” megállapodást, a gazdasági következmények széles körűek. A rajtuk kívül álló bizonytalansággal szembesülve az emberek megpróbálják bebiztosítani magukat. Megtartják a készpénzüket; kevesebbet fektetnek be és költenek, mint korábban, különösen az olyan nem likvid eszközökre, mint az autók, a kisvállalkozások berendezései és felszerelései, valamint az ingatlanok. Fokozott kockázatkerülésük és nagyobb elővigyázatossági megtakarításaik hátráltatják a növekedést, ami egy pénzügyi válság után történik.
A kínai gazdaságot sújtó hosszú gazdasági hosszú Covid lehetőséget kínál az amerikai döntéshozók számára a stratégiaváltásra. Ahelyett, hogy nagy költségek árán próbálnák megfékezni Kína növekedését, az amerikai vezetők hagyhatják, hogy Hszi elvégezze helyettük a munkát, és országukat jobb alternatívaként − és a kínai gazdasági eszközök mindenféle formájának befogadó célpontjaként − pozicionálhatják. Még a hozzáértő tisztviselők is hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy ez a stratégia milyen jól szolgálta az Egyesült Államokat a huszadik században a rendszerszintű riválisokkal szemben. Gyakran elfelejtik, hogy a nagy gazdasági világválság idején korántsem volt nyilvánvaló, hogy az amerikai gazdaság képes felülmúlni az európai fasiszta rezsimeket, és a hidegháború nagy részében hasonló bizonytalanság uralkodott a relatív növekedési teljesítményt illetően. E bizonytalanság ellenére az Egyesült Államok részben azért került ki győztesen, mert nyitott kapukat tartott fenn az emberek és a tőke számára, elszívta a tehetségeket és a befektetéseket, és végül ellenük fordította az autokratikus rezsimek belső gazdasági ellenőrzését. (Index)
