Sorozatunk első két részében a trumpizmus felemelkedését vizsgáltuk, különleges tekintettel annak eszmetörténeti vonatkozására.
Sorozatunk első két részében (amely itt és itt érhető el) a trumpizmus felemelkedését vizsgáltuk, különleges tekintettel annak eszmetörténeti vonatkozására.
Jelen bejegyzés még egy szempontot szolgáltat ezen elemzéshez. Az amerikai politikai kultúra gyengülésének mélyén ugyanis nem mással, mint az amerikai alkotmány politikai tradíciójának gyengülésével szembesülünk.
Európában, különös tekintettel Közép-Európában megszokhattuk, hogy nemzeti önképünk közös nyelvünkhöz, emlékezetünkhöz, kultúránkhoz kötődik: ezek azok az ismertetőjegyek, amelyek alapján tájékozódunk a világban, s amelyek egy politikai közösséggé emelnek minket. Amikor azonban az amerikai alapító atyák 1776-ban – és később 1787 -ben összegyűltek, hogy megformázzák nemzetük alapító dokumentumait, egészen másmilyen tradícióval ruházták fel munkálkodásuk gyümölcsét, az Egyesült Államokat. Egészen napjainkig az amerikai nemzeti identitás az amerikai alkotmány köré szerveződik – egészen pontosan az Alkotmány politikai vallása köré.
Az Alkotmány tehát több, mint egy jogi dokumentum: az amerikai politikai kultúra élő sarokköve.
Mint látni fogjuk, ennél azonban komplikáltabb a helyzet: Az Alkotmány által elindított politikai tradíció lényege, hogy annak gyakran viaskodó reprezentációit hordozza magában. Másképp megfoglamazva az amerikai Alkotmány értelmezése és az e köré szerveződő szimbolikus konfliktusok azok, amelyek az Egyesült Államok politikai kultúráját meghatározzák – s ez az a hagyomány, amelynek gyengülését napjainkban tetten érhetjük.
Jelen bejegyzés célja, hogy röviden vázolja az amerikai alkotmány konfliktusos reprezentációit és ezek versengését az Egyesült Államok történetének meghatározó epizódjaihoz kösse. Központi gondolata, hogy az alkotmányosság politikai hagyománya három narratívára osztható: a „Szentföld”, „Isten munkája” és az „Eredendő Bűn” zsidó-keresztény képzeteire.
A „Szentföld” narratívája szerint az Alkotmány az Alapító Atyák végtelen bölcsességben fakadt, s örök referenciaként kell szolgálnia a jövő generációi számára.
Azt gondolhatnánk, hogy ezt a narratívát mindig az adott kor „konzervatívjai” használták, hiszen a múlt útmutatását veszi alapul. Azonban ez nem feltétlenül így volt: a polgárháború időszakának egyik nagy abolicionistája, Charles Sumner is az Alkotmányra utalt a rabszolgafelszabadítás ügyét felkaroló cikkeiben és beszédeiben. Azon az alapon vélte nemzeti kötelességnek a rabszolgafelszabadítást, amit számára az Alapító Atyák akarata jelölt ki – márpedig szerinte az Alapításba nem fért bele a rabszolgaság intézménye.
Az amerikai alkotmány, mint közös referencia természetesen a későbbiekben is előkerült. A New Dealt övező beszédeiben Franklin Delano Roosevelt arra hivatkozott, amit ő „őszintén az Alapítók szándékának” hitt, nevezetesen, hogy felépüljön egy „nemzeti hatalmat” gyakorló „nemzeti kormány” (azaz legyen hatalmas jóléti állam). A jelenkor amerikai elnökei közül pedig kifejezetten Roosevelt örökségének és a jóléti államnak a kihívója, Ronald Reagan az, aki szabadpiaci-neoliberális reformjainak legitimálása érdekében az Alapító Atyákra tekintett vissza.
A „Szentföld” narratívájával szemben az „Isten munkája” narratíva abból a puritán, neo-kálvinista vallási impulzusból táplálkozik, hogy Isten rajtunk keresztül alkot. Ennek szellemében az Alkotmány több, mint már kihirdetett, véghez vitt mű: állandó munka, amelynek élő szelleme van, s amely a polgárok és a köztársaság mindennapi, a közjót elősegítő munkálkodásában ölt testet.
Ezt az értelmezést ugyanakkor maga az Alkotmány is megalapozza kezdőmondatával: „Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót...”. A hangsúly tehát a közös munka befejezetlenségén és folyamatosságán van szemben a „Szentföld” állandóságával.
Ezt a narratívát az amerikai történelemben különösen progresszív vezetők használták: azon politikai hagyomány képviselői, akik a modern állam bürokratikus és szociális funkcióinak kiépítésével – az államhatalom kiterjesztésével - akartak kiszámíthatóságot teremteni a gazdasági-társadalmi modernizáció viharai között. Ennek fényében a nagy progresszív elnök, Wilson „élő alkotmányról” beszélt, az imént már bemutatott Roosevelt pedig úgy vélte, az „államférfiság mibenléte, hogy [az alkotmányos] jogokat újrafogalmazza a társadalmi rend változó és egyre növekvő realitásai között”.
Ugyancsak emblematikus mondat Barack Obama kijelentése, amelyet 2008-as győzelmi beszédében tett, s amely szerint „az Alapítók álma él a mi időnkben”, tehát az Alapítás szelleme, esszenciája megint csak jelen van a legújabb kor valóságában.
Hasonlóan kirívó Joe Biden 2017-es tweetje, amelyben így fogalmazott: „Boldog július 4-ét! Amerika folytatja menetét a tolerancia, a sokszínűség és az egyenlőség felé vezető úton, amit 1776-ban kezdett meg – ezt hívják hazaszeretetnek.”
Happy 4th of July! America continues the march toward tolerance, diversity and equality of opportunity that began in 1776—that's patriotism.
— Joe Biden (@JoeBiden) July 4, 2017
Végezetül az „Eredendő Bűn” képzete szerint az amerikai alkotmány távolról sem a múlt iránymutatása vagy közös munka. Ellenkezőleg: az Alkotmány nem legitim, mert bűnben fogant. Itt az elnevezés félrevezető lehet – világos, hogy az „Eredendő Bűn” dekrisztianizált koncepciójával állunk szemben, hiszen az megbánhatatlan és kijavíthatatlan.
Az amerikai alkotmány, ahogy a polgárháborús időszak egy másik nagy abolicionistája, William Lyod Garrison állította, „szerződés az ördöggel”.
Napjainkban – de ugyanúgy a rabszolgaság és az általa generált társadalmi egyenlőtlenségek diskurzív medrében – a New York Times által elindított „1619 Projekt” az, ami az amerikai Alkotmány politikai tradícióját egy az egyben megkérdőjelezi. Az 1619 Projekt, ahogy a neve is mutatja, újra kívánja keretezni az amerikai történelmet, mint ami nem a felvilágosodás, a függetlenség és a szabadság miliőjéből indult ki, hanem az „ültetvényekről”.
Az amerikai Alkotmány politikai tradícióját ezen három narratíva dialógusa és rivalizálása határozta meg. Napjaink közbeszédét két jelenség hatja át: az „Eredendő Bűn” előretörése a baloldalon és a haladó értelmiségben, a jobboldalon pedig a korábban a Republikánus Párt konzervatívjai által gazdagon használt Alkotmány-referenciák drámai lebomlása. Ez valószínűleg a trumpizmus felemelkedéséhez is köthető: a populizmus vérszegény nyelvi világában eltűnnek az amerikai politikai hagyományon végigvonuló motívumok.
Talán fölösleges hozzátenni, hogy ez a két változás az amerikai politikai kultúrát ismét nagyon mélyen zaklatja fel – de vajon meg lehet-e újítani az alkotmányos diskurzust úgy, hogy az amerikai polgárok napjaink feszültségei között is magukra találjanak benne? (Danube Institute)
