Ha nagyon sokan, szervezetten és elszántan lépnek fel, akkor ezzel a hatalommal szemben is lehet eredményt elérni – állítja Hadházy Ákos független parlamenti képviselő.
Minek tekintsük önt? Magányos harcosnak, aki amúgy szívesen játszana csapatban, ha találna megfelelő társakat, vagy örök elégedetlenkedőnek, aki hosszabb ideig nem is képes csapatjátékra?
Az ellenfeleim az utóbbit szokták mondani rám, azok, akik támogatnak, inkább az előbbit. Nekem papírom van arról, hogy tudok lojális lenni: a Fideszben sajnos sokáig bent maradtam, azzal együtt, hogy láttam a problémákat. Próbáltam belülről változtatni. Utólag ezt már szégyellnem kell. Ha visszanézek a politikai pályafutásomra, akkor azt gondolom, több kompromisszumot kötöttem a szükségesnél. Nagyon rossz irányba mennek a dolgok a magyar politikában, ezért tűnhet úgy, hogy nem vagyok csapatjátékos. Azt is meg szoktam kapni – picit szomorú vagyok miatta –, hogy váltogatom a pártokat. Összesen két pártnak voltam a tagja. A Fideszből eljöttem, mert azt mondtam, hogy nem kellene lopni, az LMP-ből pedig azért kellett eljönnöm, mert azt mondtam, hogy együtt kell működni a többi ellenzéki párttal. Nem én változtam, hanem azok a pártok, amelyeket el kellett hagynom.
A 2022-es parlamenti választáson momentumos jelöltként indult.
Független jelölt voltam, a pártba nem léptem be. Sok oka van annak, hogy végül nem ültem be a Momentum parlamenti frakciójába, de jó szövetségesnek tartom őket. Visszatérve az előző kérdésére: nem hiszem, hogy egyedül lennék. Az aktív politikusok közül is sokan megértik, hogy miről beszélek, de a politikai életen kívül is nagyon sokan támogatnak. Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy percenként ne jönnének oda hozzám, és ne biztosítanának a támogatásukról. Hát, hogy a fenébe érezném magam egyedül?
Nemrég, amikor a Parlament folyosóján arról kérdezte a miniszterelnököt, hogy családi nyaralásakor miért használt honvédségi repülőgépet, Orbán Viktor „szőrét hullató, rossz vidéki rókának” nevezte. Sikerült megfejtenie, hogy mire gondolhatott?
Nyilván nem megtervezett reagálás volt a részéről, kibuggyant belőle a „vidékizés”, ami éppen ezért sokat elárul a személyiségéről. A legjobb elemzést erről a bizarr beszélgetésről egy Facebook-posztban találtam. A poszt írója eddig abban a hiszemben volt, hogy a miniszterelnök tahósága – voltak más megnyilvánulásai is, amelyek tényleg így minősíthetők – csak egy politikai termék. Ebből a jelenetből viszont kiderült, hogy ez a valóság.
Akadtak ellenzéki politikusok, akik szolidaritást vállaltak önnel?
Máskor sem szoktak. Higgye el, nem volt kellemes érzés, amikor a Karmelita előtt, a kordonbontáskor a rendőrök hátravittek, egyikük kicsavarta a kezem és a vesémen térdepelt. Csak a Momentum állt ki mellettem. Más pártok akkor se vállaltak velem szolidaritást, amikor Kövér László házelnök nem engedte, hogy letegyem a képviselői esküt. Pedig az ellenzék jó esélyt kapott arra, hogy egységesen felálljon a parlamentben, és kinyilvánítsa: ebben a politikai színjátékban nem hajlandó tovább részt venni.
Ha már az imént szóba hozta az LMP-s korszakát: a párt társelnökeként a 2018-as választás előtt szerette volna elérni, hogy a jobbikos jelöltek legalább néhány körzetben lépjenek vissza más ellenzéki induló javára. A Jobbik belső köreiben is biztosra vették, hogy ez megtörténik majd, Vona Gábor pártelnök mégis nemet mondott. Alighanem ezen múlott a fideszes kétharmad. Van rá magyarázata, hogy Vona miért makacsolta meg magát?
Azóta nem beszéltem vele erről. Vona Gábor a választás után nagyon helyesen – ezért becsülöm – lemondott, ő és én voltunk azok, akik levontuk a konzekvenciát. A teljes ellenzéki vezetésnek ugyanezt kellett volna tennie, amit egyébként később is lett volna oka megtenni. Nem tudom, hogy a Jobbiktól 2018-ban miért kaptunk visszautasítást. Nyilván lehetnek konspirációs feltételezések is. Az egyik baloldali párt vezető politikusa nekem mondta, hogy azért nem lesz komolyabb ellenzéki koordináció, mert a „Fidesz ezt úgyse fogja megengedni”. Vona Gábor esetében azonban hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a Jobbikot megtévesztették bizonyos közvélemény-kutatások
A tavalyi parlamenti választáson viszont – a kutyapártot leszámítva – megvalósult a teljes ellenzéki összefogás. Látta előjelét annak, hogy súlyos vereség lesz a vége?
Igen, benne volt a lehetőség, hogy elveszítjük ezt a választást is. Már a 2018-as választás sem volt valódi választás, és azóta csak romlott a helyzet. Ezt már sokszor hallhatták tőlem, bizonyára unják is, de nem tudok mást mondani. Amíg propagandagépezet van, amíg egyéb tekintetben is a Fidesz diktálja a feltételeket, amíg komoly csalások előfordulhatnak, addig egyetlen legitim célja lehet annak, hogy ellenzéki képviselők felveszik a mandátumukat: küzdeniük kell azért, hogy a következő választást már más körülmények között rendezzék meg.
A mostani rendszer úgy van összerakva, hogy szinte lehetetlen a Fideszt legyőzni. Az, hogy ott legyen a „szinte” szó, a hatalomnak fontos érdeke. Ha még ez a „szinte” se lenne ott, és a tömegek arra a felismerésre jutnának, hogy ezeket nem lehet választáson leváltani, akkor megnőne annak az esélye, hogy más módon zavarják el a Fideszt a hatalomból.
Ordítani és sírni tudnék, amikor ellenzéki pártok azzal jönnek, hogy majd az ő miniszterelnök-jelöltjük és kommunikációjuk jobb lesz, amivel valahogy megnyerik a választást. Be kellene látni, hogy ez nem fog menni. A Fidesz propagandagépezete szó szerint minden emberhez eljut, és láttuk, hogy mire képes. Miben reménykednek a kollégák?
Csakhogy az ellenzéki választó számára aligha létezik annál rombolóbb és demoralizálóbb politikai kijelentés, hogy a Fideszt nem lehet választáson legyőzni.
Ahhoz, hogy változás legyen, két dolgot rendbe kell tenni a saját fejünkben. Elismerem: az egyik, hogy ilyen körülmények között nem váltható le a Fidesz, demoralizáló és lehangoló. De van egy másik is: ha nagyon sokan, szervezetten és elszántan lépnek fel annak érdekében, hogy megváltozzanak a körülmények, akkor ezzel a hatalommal szemben is lehet eredményt elérni. Ugyanez érvényes például az oktatásra is. Akkor lesz változás, ha nagyon sokan rájönnek arra – ahogyan Romániában rájöttek –, hogy nyolc tanárt ki lehet rúgni, de tízezer tanárt már nem lehet kirúgni.
Az elégedetlenség becsatornázásához jól működő ellenzéki pártokra is szükség lenne.
A jelenlegi pártok nem alkalmasak erre. Ezek többnyire álpártok. Azért álpártok, mert nincs tagságuk.
Mennyi lehet igaz abból a gyakran előkerülő vádból, hogy a Fidesznek beépített emberei vannak az ellenzéki pártokban?
Egyértelműnek tartom, hogy vannak. A hitelességük ezért is problémás. Alapvetően mindegy, hogy van-e erről megdönthetetlen bizonyíték. Az, amit időnként csinálnak és ahogyan viselkednek, azt mutatja, hogy nagyon buták, vagy együttműködnek a kormánnyal.
A fák nélküli lombkoronasétánytól kezdve a milliárdos nagyságrendű visszaélésekig régóta rendszeresen szállítja a korrupciós botrányokat. Mi az oka annak, hogy a baloldali kormányok idején ennek a töredéke is megrengette a közvéleményt, most pedig – összehasonlíthatatlanul súlyosabb esetekben – mintha szellő se fújdogálna?
Valóban naponta jönnek olyan ügyek, amelyek mindegyikébe külön-külön is belebuknának nyugati kormányok. Külföldi újságírók és politikusok is rendre megkérdezik, hogy a magyarok ezt miért engedik. Megint kénytelen vagyok a propagandára kilyukadni. A hibrid rezsimekben a kormány határozza meg, hogy a valódi hírek hány emberhez juthatnak el. A legtöbben nem is értesülnek róluk. Ha mégis értesülnek, akkor megkapják mellé a kormányzati „zajt”. Hiszen a propagandának nemcsak az eltitkolás a lényege, hanem a „zajkeltés” is, vagyis az, hogy beszéljünk más, a figyelmet elterelő témákról, ne tudjunk koncentrálni a fontos információkra. A kormányzati propaganda ezen kívül folyamatosan küldi azokat a nagyon leegyszerűsítő üzeneteket, hogy „jó, mi is lopunk, de egyrészt a másik is lopott, másrészt mi megvédünk titeket a migránsoktól, a háborútól és még ki tudja, mi mindentől”. Ahol ki van építve a gépezet, ott ez működik. A világon mindenütt működik. Az oroszoknál most már semmilyen hír nincs. Készüljünk fel arra, ha nem lépünk időben, akkor Magyarország is könnyen eljuthat oda, hogy nem lesz független sajtó. Népszava se lesz, Telex se lesz.
Ágh Attila politológus arra számít, hogy az uniós forrásmegvonásokra a kormány – az eszközökben kevéssé válogatva – az eddiginél is erősebb centralizációval válaszol. Egyetért vele?
Biztosak lehetünk abban, hogy tovább durvul a rendszer. Ha a Fidesz úgy érzi, hogy baj van, akkor lépni fog, akár a megfélemlítésben is. Amikor Palkovics Lászlónak még volt minisztériuma, nagy nehezen sikerült megnéznem a horribilis pénzekért megrendelt közvélemény-kutatások szerződéseit.
A kormány számára – nem tévedés – naponta készülnek kétezer fős mintán felmérések, havonta többször pedig 20 ezres közvélemény-kutatások a legkülönbözőbb témákról. Mindent tudnak, a társadalom minden rezdülését ismerik.
Az adatokat prostituálódott, de tehetséges társadalomtudósok elemzik. A kormány erre építi a propagandáját. Ezért is mondom, hogy ilyen körülmények között nem lehet leváltani a hatalmat. Ma már az emberek közül is egyre többen felismerik ezt, csak valahogy az ellenzéki politikusok nem tudják, nem akarják belátni. A legfontosabb azonban mégis az: amikor tömegek észre fogják venni, hogy eredményt lehet elérni a kormánnyal szemben, akkor lesz is eredmény. De csak akkor.
Hadházy Ákos
1974-ben született Debrecenben. A pécsi Leőwey Klára Gimnázium után tanulmányait a budapesti Állatorvostudományi Egyetemen folytatta, 1998-ban diplomázott. 2006-2014 között fideszes színekben önkormányzati képviselő volt Szekszárdon. 2014-ben az LMP tagja lett, 2016-2018 között a párt társelnöke volt. 2016-tól parlamenti képviselő, 2018-tól független. 2022-ben Budapesten, a zuglói egyéni választókerületben szerzett mandátumot.
(Népszava)
