Felborul a természet rendje, és senki nincs a vidéki kisvárosban, aki hajlandó lenne a végére járni, mi is történik igazából.
A kivétel egy fiatal tanár, akire közben rászakad családja nyomasztó múltja is. Erről szól Krusovszky Dénes új regénye, amely az idei év egyik legérdekesebb magyar irodalmi újdonsága.
November van, hullanak a falevelek, aminek megvan a maga romantikája, főleg biztonságos menedékből szemlélve. De képzeljük el, milyen lenne, ha ugyanez áprilisban történne velünk. Ha áprilisban hullanának le az épp hogy csak megerősödött falevelek, és a fák csupaszon merednének az ég felé egész tavasszal és nyáron.
És még képzeljük hozzá, hogy mindez csak a mi városunkban történik, a város határán kívül már minden normális. Ez nem egyszerű ökokrimi, kevesebb és több is annál. Talán inkább egy allegória egy elszigetelt társadalomról, amelyben minden a feje tetejére áll.
Ha ez a kép bárkit a mai Magyarországra emlékeztetne, nem téved olyan nagyot.
Egy kisvárosi tanár szorult helyzetben
Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regénye krimiként indul, társadalmi regényként folytatódik, majd egy családregénybe torkollik, de mindegyik műfaj szabályait rugalmasan kezeli.
A regény alaphelyzete, hogy egy kelet-magyarországi kisvárosban tavasszal váratlanul lehullanak a falevelek, és senki nem tudja, mitől.
Főhőse egy Koroknai János nevű tanár, aki még elég fiatal ahhoz, hogy megértse a diákok motivációit, de már elég érett ahhoz, hogy a valóság kényelmetlen oldalaival is megpróbáljon szembenézni. Koroknai egy olyan figura, aki igazából nem vágyik sokra, csak a maga egyszerű kis életét szeretné élni, de mivel szereti a tisztességes döntéseket, és nem szereti a sunyiságot, konfliktusokba kényszerül. Sőt, a hatalommal is összeütközésbe kerül. Ráadásul, még egyszer emeljük ki, tanár.
Koroknai nem áll az élére az ellenállásnak, hiszen ennek semmi értelme nem lenne. Senki nem tudja, igazából mi ellen harcolnak. Nem tudják, mitől vesztették el a leveleiket a fák, csak azt érzik, hogy valami nagyon nincs rendben. A kisvárosra nyomasztó hangulat telepedik, és az emberek egyre gyanakvóbbak, zárkózottabbak, frusztráltabbak. A diákok aláírásokat gyűjtenek, tüntetést szerveznek, amelyen a rendőrséggel is összecsapnak. Azt akarják, foglalkozzon végre valaki a fák ügyével. Igazából nem tudják, mi ellen vagy ki ellen tiltakoznak, mert a kisvárosban senki nem érti, mi zajlik körülöttük.
Koroknai sem érti, és benne is meddő késztetés dolgozik, hogy a végére járjon az eseményeknek. Akarata ellenére kerül olyan helyzetekbe, ahol szembesül a kisvárosi rejtély különböző részleteivel, amelyek egyre fokozzák a zavarát. Szimbolikus jelentése van annak, hogy Koroknai tanár: hivatása a társadalmi felelősségről szól.
Arról, hogy fontosnak tartja a világ megismerését, a tudásalapú társadalom nevelését, elítéli a képmutatást, és nem mellékes számára a morális kiállás és a szociális érzékenység. Amikor elmegy diákjai tüntetésére, ő az, aki megpróbálja megakadályozni az eszkalációt, és erre végül ráfizet, mert az iskola vezetése szankciókat ró ki rá.
Akkor ez az orbáni Magyarország allegóriája?
Van egy direktebb közéleti olvasata is annak, hogy Koroknai tanár, hiszen a pedagógusok a magyarországi hatalom egyik legfőbb ellenségévé váltak az utóbbi években, egy olyan társadalmi csoporttá, amelyet a kormányzat újra és újra megalázott, céltáblára tűzött, félresöpört. A státusztörvény miatti tiltakozások és felmondások csak a jéghegy csúcsát jelentették, és a tanárok sokszor elmondták, hogy nemcsak a megélhetésükről van szó, hanem az oktatás jövőjéről.
A kiábrándultság egyeseknél szélsőséges helyzeteket eredményezett, aminek az egyik legabszurdabb példája annak a fizikatanárnak az esete, aki a tanítás helyett inkább sírásónak állt. A tanárok kétségbeejtő helyzete, évek óta tartó eredménytelen kapálózása egy olyan társadalom képét rajzolja, amely lemondott a saját jövőjéről.
A Levelek nélkülben ábrázolt világ kísértetiesen hasonlít 2023 Magyarországára. Krusovszky Dénes ugyanakkor szerencsére egyetlen egyszer sem írja le a könyvben Orbán Viktor nevét, sem azt, hogy Fidesz vagy hogy NER. Nem derül ki, hogy a regény világában is egy orbánista hatalom irányítja az országot – legalábbis nem derül ki direkt módon.
Krusovszky regénye azt mutatja be rendkívül érzékletesen, hogy azok a mechanizmusok, amelyek az orbáni világot mozgatják, nem 2010 óta honosodtak meg Magyarországon, hanem sokkal mélyebben gyökereznek a magyar társadalomban.
Nyerészkedő maffiózók, hatalmával visszaélő igazgatónő és a kivándorlók
Ezeket a viszonyokat személyesíti meg a beszélő nevű Vassné, Koroknai iskolájának hideg, érzéketlen, mindenféle újítástól elzárkózó, saját hatalmát végtelenül élvező igazgatónője, a fakitermelő maffia, amely a természeti katasztrófát nyerészkedésre használja fel, a Szekeres nevű hittantanár, aki Koroknai apjának akar szobrot állíttatni, de igazából csak az érdekli, hogy sütkérezhessen a társadalom tiszteletét kiérdemlő értékmentő szerepében.
Koroknait a rendőrség arra kéri, figyelje meg saját, lázadó diákjait, amikor viszont bejelentést tesz az eltűnt libatenyésztőről, azt a hatóságok figyelmen kívül hagyják. Amikor pedig a kisvárosi újságíró elkezd szaglászni a fakitermelők üzelmei után, azonnal kirúgják, cikkét egy budapesti hírportálon tudja csak publikálni, és kiutálják a városból.
Koroknai, aki a legtöbb konfliktusba inkább az akaratán kívül sodródik bele, kíváncsisága és igazságkereső hozzáállása miatt szintén megbélyegzetté és elszigeteltté válik, a végén már csak az öreg Bakó nevű kollégájával ért szót, aki viszont ősszel már nem folytatja a munkát az iskolában.
Krusovszky nem feledkezik meg a kivándorlókról sem: Koroknai egyetlen barátja az a Martinek nevű állatorvos, aki ugyanezen a baljós (ez egy gyakran visszatérő jelző a regényben) nyáron kap egy németországi munkaajánlatot, és szeptemberben családjával együtt odébbáll. Semmi nem utal arra, hogy még vissza szeretnének térni Magyarországra, hiszen az otthonukban minden a feje tetejére állt, és nem lehet tudni, mi jön ezután.
Koroknai, akinek közben meghal az anyja is, a történet végére teljesen elárvul. Egyedül marad egy közömbös vagy inkább ellenséges közegben, ahol mindent a reménytelenség ural.
Banalitás, ameddig a szem ellát
Krusovszky nem kínál megoldásokat, és inkább arra kíváncsi, ahogy az általa megformázott karakterek reagálnak a különböző zavarba ejtő helyzetekre.
Aki egy hagyományos kisvárosi krimi megoldásaira vár, annak csalódnia kell.
Aki valamiféle misztikus magyarázatra vágyna, az sem kapja meg a magáét, mert Krusovszky prózája inkább realista, még inkább mikrorealista, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel. Talán még jobb lenne, ha banálrealizmusnak neveznénk, mert ebben a regényvilágban még a legrémesebb katasztrófa is banalitásba fullad.
Banális az a betéttörténet is, amely kilóg a regényből, és amely Koroknai anyjának szemszögéből mesél egy egy rövid epizódot, évtizedekkel korábbról. Az alig negyven oldalas történetben tulajdonképpen nem történik semmi: az asszony egy átlagos nyári reggeléről olvashatunk, amelyben viszont Krusovszky egészen mesteri módon ábrázolja, ahogy egy család bizonytalan, apró lépéseket tesz a szétesés felé vezető úton.
Apróságokból áll össze az a családi és személyes nyomorúság, amely megelevenedik a szemünk előtt, de talán épp ezért olyan megrázó, mert minden részlete a félrecsúszottságról árulkodik. Ebben a betétben olvasható az a mondat is, amely szintén sokat elárul a frusztráltság társadalmáról: „Folyton kiröhögik egymást az emberek, egy nagy hahotázás az egész ország, aztán mégis mindenki olyan búval baszott.”
És mindehhez jönnek még a családi titkok
Ez a betéttörténet nyitja meg a regénynek egy másik fontos szálát, amely Koroknai családjáról szól. Koroknai anyja halála után tesz sokkoló felfedezést arról, hogy apja talán mégsem balesetben halt meg, ahogy neki mondták, anyja mentális összeomlása mögött pedig egy tragikus szerelmi ügy húzódhatott meg. Habár senki nem erősíti meg végül, mi történt pontosan, Koroknai saját addigi életét is kétségbe vonja a felfedezései nyomán.
„Hogyan lehetséges, hogy az emlékei szerint boldog fiatalkora volt, miközben az anyja ennyire boldogtalan lehetett mindvégig?” – merül fel benne a kérdés. Koroknai azzal szembesül, ahogy nem ismeri saját környezetét, nem ismerte saját családját sem. Beleveszik a képmutatás ingoványába. Egyetlen megoldás kínálkozik a számára: elhagyni a várost, ehhez viszont túl határozatlan, és inkább saját ítéleteiben kezd kételkedni. És az egész kezdődik az elejétől.
Krusovszky Dénes már előző, Akik már nem leszünk sosem című regényében is meggyőzően írt a múlttal való szembenézés nehézségeiről egy zárt, zaklatott társadalmi közegben. A Levelek nélkül még közelebb lép a vizsgálat tárgyához, és minden bizonyítékot mikroszkóp alatt vizsgál meg. Végül persze ezek a bizonyítékok nem lesznek jók semmire.
Habár kiábrándító világot ábrázol, ezt végig szórakoztatóan teszi, nagy adag empátiával és finom humorral, ami könnyen befogadhatóvá teszi a könyvet. Krusovszky Dénes költőként indult (és máig aktív költő is), így nem idegenek tőle a finom lírai megoldások, de az is érződik a munkásságán, hogy a Magyar Narancs újságírójaként kulturális-közéleti kérdésekről ír. Ezek a tapasztalatai is kellettek ahhoz, hogy egy érzékeny és rétegzett regényben úgy tudjon írni a hétköznapjainkról, hogy az egyszerre legyen szellemes, fájdalmas és szórakoztató. (DENNIKN)