Vereség Gázában.
Október 7. napjának szörnyű reggelétől gyakran, most, hogy a túszok – cserébe sok száz terroristáért – élve vagy halva, esetleg megcsonkítva sorra szabadulnak a Hamász fogságából, naponta eszembe jut ennek a filmnek a záró képsora: a túszmentés után ünnepelnek az akciót irányító helyiségben lévő poltikusok és katonák, Simon Peresz védelmi miniszter (Burt Lancaster) koccint Jichák Rabin miniszterelnökkel (Anthony Hopkins), löcháim, löcháim („az életre” – zsidó köszöntés) és Rabin válaszol: szerencsénk volt. De, legközelebb?
Akár Rabin mondta, akár a forgatókönyv-író adta a szájába, prófétikus szavak voltak.
Persze a körülmények egész mások voltak:
1976-ban egy erős, harcra kész, professzionális vezetésű Izrael egy Idi Amin Ugandája által kollaboráló maroknyi terroristával nézett szembe, és hajtotta végre a történelem legelképesztőbb túszmentő akcióját, brilliáns módon, két túsz és egyetlen komandós, az akció vezetője, Joni Netanjáhú, a jelenlegi miniszterelnök bátyja halála árán.
Most egy korrupt, köztörvényes bűnökkel vádolt, önérdekből mindenre képes, a hadsereget és a hírszerzést (is) Fejbólintó Jánosokkal teli tömő, Izraelt megosztó, szélsőséges, fasiszta elemekkel koalícióra lépett másik Netanjáhú vezeti az országot, aki maga építgette a hadsereg méretűvé fejlesztett, kiváló vezetésű terrorszervezetet, és nyitotta meg számukra a (szándékosan, vagy trehányságból sőt idiotizmusból) védtelenül hagyott határokat, annak ellenére, hogy egyipotmi és amerikai hírszerzési forrásokból, meg helyi megfigyelő katonalányoktól (négyen maradtak életben, most szabadultak, lesz némi mondanivalójuk a történtekről az őket kihallgató tiszteknek) előzetesen figyelmeztették a várható támadásra.
Sajnos azt kell mondanom, hogy nehéz másként magyarázni a történteket, mint Netanjáhú számára kedvező háborús „kapunyitást”: belpolitikai satuba fogták őt a belpolitikai tervei miatt: a közvélemény többsége ellenezte az „igazságügyi reformot”, mely gyakorlatilag korlátlanná tette volna az igazságszolgáltatás kormányzati felügyeletét és instruálását, a főbírák kiválasztását, leválthatatlanná a miniszterelnököt. A részben elítélt köztörvényes bűnözők (Deri, Szmotrics) csapatából álló koalíciós partnerei pedig ultimátumot adtak neki: ha egy héten belül nem lép, fölbontják a koalíciós együttműködést.
A háború jegelte az egérfogó problematikáját.
Jelentős különbség persze, hogy 1976-ban Izrael nem háborúzott, éppen túl voltak a meglepetésszerűen indult Jom Kippur háború okozta sokkon (Golda Meir le is mondott – Netanjáhú sosem fog önszántából távozni), és egyáltalán, az egész ország állandó harci készültségben volt.
Ezzel szemben ötven évig nem történt semmi, az egykori frontállamok közül Egyiptommal és Jordániával Izrael kiegyezett, Szíria, mely egyedül amúgy sem számított volna, évtizede belső polgárháborúkkal van (volt?) elfoglalva, nagyobb gondja is volt a most elzavart Asszadnak, mint Izrael, Libanon pedig a teljes anarchia és a Hezbollahnak kiszolgáltatottság állapotába került.
Izraelben lankadtak az érzékek és lankadt a veszélyérzet, az emberek a merényletek ellenére úgy érezték, békés, normális országban élnek. Új generációk nőttek föl, melyek, bár szigorú és magas szintű katonai kiképzést kaptak, háborút nem szagoltak.
Meg aztán, ott egyértelmű volt a cél: a túszok kiszabadítása. Most ez a cél sajnos szemmel láthatóan háttérbe szorult, a miniszterelnök által eddig támogatott Hamász megsemmisítése (és a 2005-ben kiürített Gáza újbóli elfoglalása?), majd az északi határon a Hezbollah likvidálása megelőzte.
Pedig, hogy a katonai tervező csoport, meg a hírszerzés mindennek ellenére magához tért, azt bizonyítja a jemeni húszik elleni légitámadás, meg iráni vezető katonatisztek, Hamász- és Hezbollah-felső vezetők kiiktatása, főként a „walkie-talkie” akció.
Kétségtelenül szinte reménytelen feladat volt a Hamász által okosan szétszórt túszok tartózkodási helyének felderítése, kisazabadításuk, a nagy létszámuk miatt is.
De, az eredmény így is csapnivaló: összesen három embert tudtak kihozni élve, találtak néhány holttestet, és három szökött túszt sajnos tévedésből izraeli katonák lőttek le. Ennyi.
A Hamász taktikájának köszönhető rengeteg palesztin civil halott pedig Izrael ellen hangolta a világ nagy részét, melyben jelentős szerepe volt az iszlamista propaganda hazug tényállításainak, melyekre nem tudtak érdemi választ adni.
Ez pedig az amúgy is fasizálódó Európában (melynek vezetői tehetetlenül nézik a szélsőjobb előretörését, és őket magukat is Izrael ellen hangolta) a világháború óta nem tapasztalt mértékű antiszemitizmust hozta magával, ébresztette törvényszerűen Csipkerózsika-álmából
Így aztán Izrael tárgyalóasztalhoz kényszerült (ismerjük el, a tesze-tosza Bident váltó Trump erőteljes nyomására), ezzel, mint tárgyaló felet, legitimált egy terrorszervezetet.
E ténnyel maga bizonyítva egyben, hogy nem sikerült a fő háborús célt, a Hamász megsemmisítését elérni. Mely cél irreális voltával mindenki amúgy is tisztában volt.
Mi következik? Nem tudni! Minden attól függ, hogy sikerül-e Netanjáhútól végre megszabadulni! Bár az új kormányak is meg kell küzdenie annak a feloldhatatlan helyzetnek a kezelésével, hogy palesztin állam nélkül nincs béke. Azzal együtt se garantálható. Viszont az izraeli lakosság jelentős része ettől elzárkózik, hallani se akar Ciszjordánia, ősi nevén Judea és Szamária kiürítéséről, sőt expanzív politikát követel: be kell kebelezni Gázát is.
Trump pedig adja alájuk a lovat: a palesztinok hagyják el Gázát, Jordánia és Egyiptom fogadja be őket! Ez komolytalan, kivihetetlen agyrém! Jordánia és Egyiptom szerint is.
Egy biztos: Izrael ezt a háborút 2023. október 7-én elvesztette!
