„Természetesen a kisebb országok lesznek az áldozatok”, Európa nem független szereplő, s a migrációs válság is a többpólusú világ miatt van – állítja Hilton Root, amerikai köugazdász.
Már-már közhelyszámba megy, de nehezen vitatható, hogy az utóbbi három évtizedet meghatározó egypólusú világrendszer meggyengült. Sőt egyesek szerint a sorsa már meg is pecsételődött. Mit jelent ez az olyan, egymásnak feszülő érdekszférák peremterületén elhelyezkedő országok számára, mint pl. Magyarország?
Nem tudjuk, hogy újra egy bipoláris vagy többpólusú világ jön majd. A kínaiak vagy az oroszok inkább a bipolaritáshoz szeretnének visszatérni, semmint a multipolaritáshoz. Végső soron azt gondolják, hogy megvannak a megfelelő intézményeik ahhoz, hogy győzzenek és dominánsak legyenek. A Nyugat elfogadta a multipolaritás fogalmát, mert a nyugati történelemben megvannak ennek azok az erkölcsi és jogi alapjai, amelyek fenntarthatóvá teszik. A történelem során Európa és a Nyugat mindig is többpólusú volt. Ez javarészt az egyháznak köszönhető, amely megakadályozta, hogy az európai országok egységes birodalommá konszolidálódjanak. Van tehát egy jogi keret, amelyben a különböző országok egyenlőek. Valaha minden európai uralkodó egyenlő volt. A multipolaritásnak ez a fogalma nem létezik a keleti gondolkodásmódban.
Kínában nincs olyan, hogy sokszínűség, csak hegemónia van. Oroszországban ugyanez a helyet.
A többpólusú világnak vannak kockázatai. Alacsonyabb lesz a gazdasági növekedés, nagyobb a széttagoltság és az erőszak. És természetesen a kisebb országok lesznek az áldozatok. Ezt már láthatjuk Ukrajnában. De a migrációs válság is a többpólusú világ egyik következménye. Nincs olyan nemzetközi szereplő, aki irányítani tudná ezt a jelenséget.
A globális hatalmi átrendeződést kísérő fegyveres konfliktusokra nagyon eltérő válaszok születnek még szövetségi rendszereken belül is, mint ahogy ez jól megfigyelhető az ukrajnai háború kapcsán. Megéri beáldozni a regionális stabilitás iránti hosszú távú nemzeti érdeket a hegemón társutasaként élvezett előnyökért?
Azok az országok, amelyek kulturálisan a Nyugat felé orientálódnak, végső soron az Egyesült Államok és Nyugat-Európa biztonsági, politikai és kulturális berendezkedéseihez fognak közeledni. A középen lévő országok, mint pl. Szaúd-Arábia, Egyiptom, vagy éppen India megpróbálják kijátszani a rendszert, amennyire csak lehet. Hajlandóak sokkal nagyobb kockázatot vállalni, mert nem akarnak igazodni se a Nyugathoz, se Kínához. Ezeknek az országoknak maximális stratégiai autonómiája van abban, hogy kijátsszák a két felet egymás ellen, reménykedve, hogy ezzel nyerni tudnak. Véleményem szerint Magyarországnak nincs ilyen lehetősége, mert
Magyarország egyedül nem képes ellenállni Kínának. Ezt csak a Nyugat részeként tudja megtenni,
és nem vagyok benne biztos, hogy teljesen értik a sebezhetőségük mértékét. Az ukrajnai háború végkimenetele nagymértékben meghatározza majd az új rend alapelveit. Ezt a másik oldal is tudja, ezért remélik, hogy sikerül megtörniük a Nyugatot. Jelenleg megvan a stratégiai előnyünk, de úgy vélem, hogy a kínaiaknak sokkal koherensebb stratégiájuk van. A 2030-ig elkövetkező évek egy nagyon veszélyes időszakot hoznak el.
Európában mindig is létezett, és az utóbbi években talán meg is erősödött az igény egy önálló, az Egyesült Államoktól független világpolitikai szerepkör kialakítására. Lát reális esélyt arra, hogy ez megvalósuljon? Mik lehetnek az akadályozó tényezők?
Nem tekintem Európát független szereplőnek. Európa nagyon sebezhető, és egyre sebezhetőbb lesz mind az észak-afrikai, mind pedig a közel-keleti nyomással szemben.
Nem hiszem, hogy Európának van olyan kormányzati vagy pénzügyi struktúrája, amely képes lenne fenntartani azokat a katonai képességeket, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy megvédje magát. Nem fogadnék arra, hogy Európa autonóm, független szereplő lesz a világpolitikában a következő harminc évben.
A nyugati világ külkapcsolataiban egyre nagyobb szerepet kap az ideológia. Várható változás e téren?
Ez a liberális ideológia csak a hazai érdekcsoportok megnyugtatására szolgál. Tulajdonképpen a belpolitika exportja. Nem veszem komolyan. Tudom, hogy Magyarországon komolynak tartják, de én nagyon felületesnek látom. És mindez nagyon költséges az Egyesült Államoknak. Úgy látszik, nem is értik, mekkora súrlódást okoz ez a fajta politika például Szaúd-Arábiával. Olyan dolgok népszerűsítése, amelyek ugyan az emberi jogi napirend részei, de nem feletethetők meg egy az egyben az emberi jogoknak. Az amerikai fejlesztési segélyezés soha nem volt túl hatékony. Az Egyesült Államok hosszú ideig megpróbálta a demokráciát olyan helyekre exportálni, ahol ennek nem voltak meg a feltételei. Most
megpróbálják exportálni ezeket a woke értékeket olyan helyekre, mint Uganda vagy Szaúd-Arábia. Ez csak súrlódásokat okoz ezekkel az országokkal,
és az Egyesült Államoknak semmi haszna sincs ebből. Nem a saját nemzetközi érdekei szempontjából teszi. Az egyetlen érdek, amelyet kiszolgálnak, az az Egyesült Államokon belül egy nagyon szűk politikai csoport belső érdekei. De ez nem csak a demokratákra igaz. Amikor 2001-ben a Pénzügyminisztériumban dolgoztam, valaki a Bush-kormányzatból le akarta állítani az Afrikába szánt óvszeradományokat, és ezzel párhuzamosan a monogámiát a születésszabályozás alternatívájaként kívánta népszerűsíteni. Teljesen abszurd. Ha a monogámiára akarjuk tanítani az embereket, az több száz évbe telne. A jelenben történő fogamzásgátlást nem helyettesíti. Szóval az a probléma, hogy a másik oldal is ugyanezt tette, amikor hatalmon voltak. Most egy eltérő szélsőségbe mentünk át, de a fundamentalista keresztény agenda szintén egy kisebbségi program volt. Nagy felhajtást okoznak az ilyen ügyek, a média és a politikusok előszeretettel foglalkoznak vele, de a valóság az, hogy az emberek döntő többségét mindez nem igazán érdekli.
A hegyi-karabahi konfliktus éppen zajló végjátéka tökéletesen rámutatott arra, hogy a nagyhatalmak – jelen esetben Oroszország és az Egyesült Államok – befolyásuk visszaszorulásával párhuzamosan, kezdenek képtelenek lenni érdemi nyomásgyakorlásra a regionális hatalmak ellenében. Milyen következtetéseket vonhatnak le ebből az esetből a nemzetközi status quo-val szemben álló szereplők?
Ez egy tökéletes példa arra, hogy a multipolaritás hogyan erodálja egyik vagy másik hegemón azon képességét, amely a fegyelem eszközével meg tudja akadályozni, hogy egy regionális konfliktus katasztrófává, emberi tragédiák sorozatává váljon. Amíg az oroszoknak volt érdemi hatalmuk a térségben, az örmények nagyon függtek tőlük, és meg tudták védeni a lakosságukat. Most, amikor Oroszország meggyengült, Azerbajdzsán képes lett olyasmire, amire korábban nem volt képes. Mindig is szerették volna megtenni, de csak most nyílt rá lehetőségük. Még sok-sok ilyen helyzetet fogunk látni. Ezért is mondtam korábban, hogy a multipolaritás egy veszélyesebb világrendhez vezet. Az pedig külön fenyegetettséget jelent, hogy ezek a kis helyi konfliktusok, mint például az I. világháborút okozó boszniai és szerbiai történések, nagyon gyorsan kiterjedhetnek, és egy globális konfliktus gócpontjává válhatnak. Európa nem elég erős ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit az Egyesült Államok nélkül. Ugyanez igaz Ukrajnára is.
Ha nincs az Egyesült Államok, akkor Ukrajnát legyűrték volna, és utána akár többi kisebb ország is erre a sorsa juthatott volna.
Világos, hogy Európa képtelen független szerepet játszani. Nem áll készen arra, hogy fizikai és anyagi áldozatokat hozzon ezért. Nagyon kényelmessé vált, hogy nem kell ezeket a dolgokat megtenniük, mert valaki más megcsinálja helyettük. Trump elnök ezt tranzakciós kérdéssé tette, mondván „srácok, tudnotok kell fizetni a saját védelmeteket”. A mostani helyzet azonban nem könnyen fordítható le egy tranzakciós szintre. Itt civilizációs szintű kérdésekről van szó. Ez az a fajta veszélyes új világ, amibe éppen belépünk. (mandiner.hu)