Interjú a magyar történésszel, aki Csehszlovákia közel-keleti politikájáról írt könyvet
A felvidéki (olgyai) származású, Budapesten élő történész, Krajcsír Lukács magyarul elsőként írt könyvet a szocialista Csehszlovákia történetének egy alig ismert, de annál izgalmasabb fejezetéről.
Vadászgépektől a sörökig. Csehszlovákia a Közel-Keleten 1918–1968 a címe annak a tavaly megjelent könyvnek, melyben Krajcsír Lukács, a nemzetközi kapcsolatok elemzője és történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos munkatársa egyebek mellett arra keresi a választ, létezik-e összefüggés a hatnapos háborúként elhíresült harmadik arab–izraeli háború és a prágai tavasz között.
Az alábbi interjú annak a tízéves kutatásnak a legfontosabb és legmeglepőbb eredményeit foglalja össze, amelynek kicsúcsosodása az említett kötet. Szó lesz az 1948-ban megalakult új állam, Izrael és a szocialista Csehszlovákia rapszodikus kapcsolatáról, valamint arról is, hogyan volt képes ez a kis kelet-európai állam befolyásolni a hidegháború alakulását és felgyorsítani a gyarmati rendszer felbomlását.
Beszélgetőpartnerem azt is elárulja:
- miképp járult hozzá Prága Izrael létrejöttéhez és első háborújának győzelméhez;
- miben gyökerezett Gustáv Husák és elvtársai antiszemitizmusa;
- miért kísérte a legnagyobb csehszlovák koncepciós pert antiszemita rágalomhadjárat;
- miért okozott az 1956-os szuezi válság ugyanakkora fejfájást a prágai elvtársaknak, mint a budapesti forradalom;
- miért volt kiemelt téma a prágai tavaszt elindító írókongresszuson Izrael és a hatnapos háború;
- hány évre elegendő Semtex robbanóanyaggal látta el a nemzetközi terroristahálózatot a szocialista Csehszlovákia;
- és melyik arab országot sikerült meghódítania az ógyallai sörgyárnak.
Miért kezdett el ezzel a témával foglalkozni? Mit tudott hozzátenni a széles körű cseh és szlovák történeti kutatásokhoz?
Körülbelül tíz éve jelentkeztem egy Közel-Kelettel foglalkozó konferenciára, még mesterszakos hallgatóként. Elfogadták a jelentkezésemet, de kérték, hogy keressek valami másik témát, amit röviden előadhatok. A konzulensem segítségét kértem, és ő javasolta, hogy foglalkozzak az 1955-ös csehszlovák–egyiptomi fegyvervásárlási szerződéssel. Tisztában volt vele, hogy felvidéki vagyok, félig szlovák, tehát megvan a forráskutatáshoz szükséges nyelvismeretem.
Először ódzkodtam tőle, de aztán annyira beleástam magam a témába, hogy végül a doktori értekezésemet is Csehszlovákia közel-keleti kapcsolataiból írtam, tíz évvel később pedig megszületett ez a könyv.
A második világháború utáni Csehszlovákia történetével foglalkozó magyarországi kutatások, publikációk általában négy fő téma köré csoportosulnak. Az egyik a felvidéki magyarság története, a másik az 1956-os magyar forradalom és annak lecsapódása Csehszlovákiában. Aztán ennek a fordítottja, az 1968-as prágai tavasz kihatása Magyarországra, illetve a leverésében vállalt magyar szerep, a negyedik pedig a kommunista hatalomátvétel, illetve az 1988–1989-es rendszerváltás összehasonlító elemzése.
Viszont a külpolitikai vonatkozású témák, konkrétan Csehszlovákia harmadik világbeli külkapcsolatai szinte teljesen ismeretlenek voltak eddig a magyar olvasók előtt. A cseh és szlovák történetírás persze alaposan feldolgozta ezeket, sőt azt lehet mondani, hogy az ilyen jellegű kutatások most éppen az aranykorukat élik. A könyvtárakban egész polcokat lehet megtölteni a második világháború után a harmadik világra – nemcsak a Közel-Keletre, hanem ugyanúgy Latin-Amerikára, Délkelet-Ázsiára, a szubszaharai Afrikára stb. – irányuló külpolitikát elemző könyvekkel.
Annak ellenére ugyanis, hogy Csehszlovákia mind lakosságát, mind területét tekintve kis országnak számított, nagyon sok, a hidegháború szempontjából jelentős regionális történésben vállalt fontos szerepet. Bátran és mindenféle túlzás nélkül kijelenthető, hogy a hatvanas években nem volt olyan nagyobb fegyveres konfliktus az afrikai-ázsiai térségben, amelyet részben vagy egészében ne csehszlovák fegyverekkel vívtak volna meg.
Magyarul is tudó történészként megvolt az a lehetőségem, hogy ne csak a cseh és szlovák forrásokat, hanem a magyar levéltári dokumentumokat is beemeljem a kutatásba. Ezekből egy olyan kép rajzolódik ki, hogy Csehszlovákia és Magyarország elég intenzíven együttműködtek a harmadik világra irányuló külpolitikájuk terén. Ez azért volt lehetséges, mert Csehszlovákia az 1950-es, 1960-as években nem tartotta potenciális riválisnak Magyarországot a harmadik világ piacain, a konkurenciát ekkor még inkább az iparilag fejlettebb NDK és Lengyelország jelentette.
Jellemző volt, hogy az egyes arab országokban gyakorlatilag leosztották egymás között a piacokat, vagy azt, hogy ki milyen területen működik együtt a helyi hatóságokkal. Sőt, 1956 után az is gyakran előfordult, hogy a Kádár-kormány diplomatái kikérték az illetékes csehszlovák nagykövetség vagy konzulátus tanacsát arról, hogyan vessék meg a lábukat az adott országban, milyen politikát folytassanak, hogyan próbáljanak meg üzletet kötni, vagy kikben ne bízzanak.
A két világháború közötti időszak csehszlovák külpolitikájának az egyik legérdekesebb alakja Szalatnay-Stachó Benjamin, aki azért is különleges, mert magyar származású, és a magyarságát fel is vállaló személyként került nagyon magas diplomáciai pozíciókba. Hogyan alakította ő Csehszlovákia közel-keleti politikáját, és miért lett végül kegyvesztett?
Ő valóban érdekes figura, és tervezem is, hogy a későbbiekben részletesebben is feldolgozom az életét. Egyike volt azon kevés magyar származású diplomatáknak, akik már 1919-ben a csehszlovák külügynél helyezkedhettek el. Az új államot képviselve először Magyarországon dolgozott, majd 1934-ben Kairóba került mint ügyvivő, ő tette rendbe az addig kaotikus, számos sebből vérző csehszlovák–egyiptomi kapcsolatokat. A második világháború alatt, miután a németek megszállták a cseh–morva területeket, a londoni emigrációs kormányhoz maradt hű, miközben kiváló kapcsolatot ápolt az egyiptomi monarchiával is. Ő is kivette a részét annak a közel-keleti hálózatnak a működtetésében, amely a helyi hatóságok beleegyezésével a Cseh–Morva Protektorátusból elmenekült cseheknek nyújtott segítséget. Néhányan közülük Egyiptomban kaptak menedéket, mások innen utaztak tovább a világ más részeibe.
Szalatnay-Stachó Benjamin karrierje azért is egyedülálló, mert kevés olyan csehszlovák diplomata volt, aki több mint tíz évet töltött el egy állomáshelyen, ráadásul ezalatt igen nagy népszerűségre tett szert az egyiptomiak körében. Végül azonban a háború végén kénytelen volt távozni az országból, miután a csehszlovák vezetésben és diaszpórában lévő ellenségei a Gestapóval való együttműködéssel és pénzmosással vádolták meg, bár ezek valószínűleg koholt vádak voltak. Csehszlovákiába nem tért vissza, 1945 után Kanadába, majd Olaszországba költözött, ott halt meg 1970-ben.
A második világháború után Csehszlovákia közel-keleti politikájának fókuszába a formálódó új állam, Izrael került. Tényleg a csehszlovákok voltak az elsők, akik fegyvert küldtek a zsidó milíciáknak, majd Izraelnek?
A rendelkezésünkre álló források szerint igen. Hozzáteszem, ez még a kommunista hatalomátvétel előtti Csehszlovákia volt, hiszen a fegyvervásárlási szerződést még 1948 elején írták alá, két-három héttel az ún. „dicsőséges február” előtt. Izrael támogatására mindegyik politikai frakciónak vagy szereplőnek megvolt a maga oka. Edvard Beneš elnök és Ján Masaryk külügyminiszter jó kapcsolatokat ápoltak a cionista szervezetekkel és morális okokból is szimpatizáltak azzal a gondolattal, hogy a zsidók a háború után egy független államot hozhassanak létre Palesztina területén.
A kommunista párton belül már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet. Voltak olyan párttagok, akik szintén úgy vélték, hogy egyfajta kárpótlásként a holokausztért támogatni kell a független zsidó állam ügyét. Korántsem volt azonban minden elvtárs ilyen megértő, és elég kínos volt, amikor vezető kommunisták, például Gustáv Husák, vagy groteszk módon nem egyszer maguk a zsidó származású párttagok, mint Rudolf Slánský vagy Otto Fischl is, kemény antiszemita kijelentéseket tettek.
180 fokos változás a CSKP esetében akkor történt, amikor Sztálin 1947 májusában irányt váltott, és úgy döntött, hogy Palesztina esetében támogatja a kétállami megoldást, vagyis egy független zsidó és egy független arab állam létrejöttét. Nem, mintha annyira egyetértett volna a cionizmussal, vagy mintha korábban nem lettek volna neki is antiszemita kijelentései. Röviden három fő pontban lehetne összefoglalni a céljait: minél inkább meggyengíteni a Brit Birodalmat – Palesztina akkor még brit mandátum alá tartozott –, éket verni a kolonializmust elutasító Egyesült Államok és Nagy-Britannia közé, illetve elérni, hogy az új zsidó államban a kivándorolt (alijázó) kelet-európai zsidók révén a szocialista vagy akár kommunista mozgalom ragadja magához a hatalmat. Sztálin abban bízott, hogy Izrael a Szovjetunió legfontosabb Európán kívüli szövetségesévé válik majd, és Moszkva így hozzájut egy meleg tengeri kikötőhöz, vagyis kijut a Földközi-tengerre, ami az orosz geopolitikai gondolkodás egyik fő hajtóereje volt a XVIII. század óta.
Sztálin tehát utasította a kelet-európai kommunista pártokat, hogy helyezkedjenek Izraelt támogató álláspontra, és vegyék rá az akkor még demokratikus kormányokat is, hogy segítsék az új állam létrejöttét és a kelet-európai – jobbára baloldali eszmeiségű – zsidók alijázását.
Ennek köszönhetően a kommunista hatalomátvétel után nemhogy alábbhagyott volna, még intenzívebbé vált a csehszlovák–izraeli fegyverkereskedelem. Ezután például már repülőgépeket, tüzérségi ágyúkat is szállítottak az arab országokkal hadban álló közel-keleti államba.
Csehszlovák szempontból még fontos adalék, hogy az együttműködésből Prága komoly anyagi hasznot remélt. A cionista szervezetek, később Izrael „kemény valutával”, dollárral, angol fonttal fizetett a fegyverekért, ami Moszkva értelmezése szerint egyfajta kárpótlás volt azért, hogy Csehszlovákia Sztálin parancsára kimaradt a Marshall-segélyből.
A háború utáni újjáépítéshez és az ipar újraindításához azonban így vagy úgy, de pénzre volt szükség, ami végül elsősorban az Izraelnek eladott fegyverekből folyt be. 1948-ban és 1949 első felében a zsidó milíciákkal, majd pedig az Izraellel kötött fegyvermegállapodások értéke meghaladta a 15 millió dollárt, miközben a teljes csehszlovák fegyverexport értéke 25 millió dollárt tett ki.
A fegyverüzlet fellendülésével párhuzamosan pedig megkezdték a katonai szakértők, önkéntesek kiképzését is.
Ez volt a Gottwald-dandár?
Igen. Az 1940-es évek végén született meg az ötlet, hogy önkéntes egységeket képeznek ki Csehszlovákia területén, amelyekbe nem csak csehszlovák, hanem bármelyik kelet–közép-európai országból jelentkezhettek önkéntesek, hogy aztán Izrael oldalán harcoljanak az első arab–izraeli háborúban.
Moszkva és Prága ugyanakkor abban is bíztak, hogy a Gottwald-dandár lesz majd a fegyveres ökle Izrael Kommunista Pártjának, amikor átveszi a hatalmat, netán forradalmat szervez. Ez nem jött be, hiszen az izraeli miniszterelnök, David Ben-Gurion eleve óvatosan kezelte ezeket az önkéntes egységeket, nem sok lehetőséget adott nekik a tényleges harcra. Később fel is oszlatták a dandárt, az arra érdemes „gottwaldosokat” pedig besorozták az izraeli védelmi erőkhöz, az IDF-hez. Így már nem kellett tartani attól, hogy a dandár a kommunista párt paramilitáris szárnyává alakulhat át.
A könyvből ugyanakkor az is kiderül, hogy a CSKP jó gazdasági, kereskedelmi kapcsolata Izraellel csak a felszín volt. Ahogy már említette, sok kommunista politikus antiszemita érzületű volt, sőt a Slánský-perrel egy időben Václav Kopecký információs miniszter antiszemita rágalomhadjáratot is szervezett szovjet utasításra, amit párttársai szerint még Göbbels is megirigyelt volna. Miben gyökerezett, miből fakadt a csehszlovák kommunisták ilyen mély antiszemitizmusa?
Elsősorban Moszkva hatásából. Sztálin és a szovjet kommunista párt sok prominens tagja nem rejtette véka alá zsidóellenességét, gyakran tettek antiszemita vagy zsidókat dehonesztáló kijelentéseket.
Az antiszemitizmus Csehszlovákiában, illetve a szlovák területeken ráadásul társadalmi jelenség volt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy 1945 után is sor került pogromokra, egyebek mellett Nagytapolcsányban, Zsolnán, Pozsonyban is.
Amíg jó volt az ország viszonya Izraellel, a kommunista párt soraiban mindig is jelen lévő zsidóellenesség nem került felszínre. Miután azonban a zsidó állam elkezdett közeledni az Egyesült Államokhoz, 1949-től kezdődően egyre inkább elhidegült a kapcsolata nemcsak Csehszlovákiával, hanem a szocialista blokk minden tagjával.
Ezzel párhuzamosan pedig a CSKP egyre nyíltabban kezdte bírálni nemcsak Izraelt és a cionizmust, hanem a csehszlovákiai zsidókat is. Az igazi töréspont, amely után már tényleg semmi sem fogta vissza a gyeplőt, az említett Slánský-per volt, ami valójában csak a főpróbát jelentette Sztálin készülődő nagy persorozatához, a „merényletet tervező cionista orvosok” elleni kampányhoz.
A párt viszont elszámolta magát azzal, hogy nyílt utat engedett a zsidóellenes indulatoknak, mert egy idő után kicsúszott a kezéből az irányítás. Hiába végezték ki 1952 végén Slánskýt, Clementist és társaikat, akik között nagy arányban voltak zsidó származású párttagok, az antiszemita indulatok nem csitultak, sőt egyes történészi vélekedések szerint még hevesebbé váltak.
1953-ban már sok olyan jelentés születik, melyekből kiderül, hogy részben a nemzetközi tiltakozás miatt már a CSKP-nak is kényelmetlen az az intenzív tónus, amellyel a csehszlovákiai zsidókat támadják, akár a szövetkezetekben, akár a gyárakban vagy egyes településekben. Néhány szlovákiai városban atrocitások is történtek. Sztálin és Gottwald halála után ráadásul értelmét vesztette ez az antiszemita hullám, ennek ellenére végül csak egy évvel később, 1954-ben hagyott alább.
Izrael hogyan reagált erre az erőszakhullámra?
Érdekesség, hogy Izrael kezdetben nem igazán foglalkozott a Slánský-perrel, azt csehszlovák belügyként könyvelte el. Ez a hozzáállás akkor változott meg gyökeresen, amikor 1951 végén két átutazóban lévő izraeli állampolgárt és neves közéleti személyt, Simon Orensteint és Mordechai Orent is letartóztattak a csehszlovák hatóságok. Anélkül, hogy erről tájékoztatták volna az izraeli kormányt, hónapokig fogva tartották, majd pedig a koncepciós perben is felhasználták őket, bizonyítandó a zsidó származású Rudolf Slánský és köre Gottwald és Sztálin ellen irányuló állítólagos összeesküvését, amelyet a kicsikart tanúvallomások szerint a cionista csoportokkal és nyugati országokkal közösen szerveztek meg.
Izrael számára ez komoly arculcsapás volt, hiszen bebizonyosodott, hogy a szocialista országgal való viszony menthetetlenné vált, és ezentúl egyetlen izraeli állampolgár sincs biztonságban Csehszlovákiában, hiszen bármikor alaptalanul letartóztathatják és felhasználhatják őket a kirakatperekben. Orensteint és Orent ráadásul végül el is ítélték, előbbi 1954-ben, utóbbi csak két évvel később szabadult, és tért vissza Izraelbe.
Nem véletlen, hogy míg a Szovjetunió és a szocialista blokk legtöbb országa 1953 után valamennyire próbálta rendezni a kapcsolatát Izraellel, addig a csehszlovák–izraeli viszony nagyon hűvös, távolságtartó maradt, és a lehető legminimálisabb szinten működött. Nyilván nem használt neki az 1955-ben aláírt csehszlovák–egyiptomi fegyvervásárlási egyezmény sem, ezután csak még inkább elmérgesedett a viszony Prága és Tel-Aviv között. Erre jött még egy évvel később a szuezi válság és a második arab–izraeli háború.
Az 1955-ös fegyvervásárlási egyezmény hogyan befolyásolta a hidegháború alakulását?
Korábban egy szocialista ország és egy harmadik világbeli állam még nem kötött ilyen mértékű, nehézfegyverekre is kiterjedő fegyverüzletet – az összértéke meghaladta a 900 millió csehszlovák koronát, vagyis a 46 millió angol fontot. A hidegháború szempontjából a legfontosabb következménye az volt, hogy a Közel-Keletre is kiterjedt a fegyverkezési verseny, tehát innentől kezdve az Egyesült Államoknak és nyugat-európai szövetségeseinek már nemcsak Európa keleti felére és Kelet-Ázsiára kellett figyelniük, hanem az afrikai és a közel-keleti térségre is.
Az kijelenthető, hogy a szuezi válság éppen kapóra jött az Egyiptommal akkor már nagyon szoros kapcsolatot ápoló Csehszlovákiának, hogy elterelje a hazai közvélemény figyelmét a magyar forradalomról?
A propaganda szintjén mindenképpen, igyekeztek is összemosni a két eseményt, úgy tálalva, hogy mindkettő egy nagyszabású imperialista összeesküvés része, és hogy egyetlen szocialista ország sincs biztonságban az ilyen imperialista ármánykodások miatt.
A CSKP számára nyilván a közelség miatt, másrészt a nagyszámú magyar kisebbség miatt is kiemelten kockázatos és problémás volt, ami a szomszédos országban, Magyarországon történik, viszont egyáltalán nem volt mellékes az egyiptomi események alakulása sem. Elsősorban azért, mert a fegyvervásárlási egyezmény megkötése után sok magasan képzett katonai szakértőt, tanácsadót küldtek az országba, hogy képzéseket tartsanak az egyiptomi hadseregnek a csehszlovák gyártmányú fegyverek alkalmazásáról. A számuk 1956 végére elérte a 88-at, őket pedig a háború kirobbanása után sürgősen evakuálni kellett, mert ha az izraeliek vagy a brit-francia csapatok fogságába kerültek volna, nagyon kényes nemzetbiztonsági információkat, de akár a Szovjetunióra nézve is kényelmetlen katonai titkokat adhattak volna át az ellenségnek. A könyvben részletesen foglalkozom azzal, milyen viszontagságos úton sikerült csak kimenekíteni őket az országból. Csodálom egyébként, hogy ezt a sztorit még nem filmesítették meg.
A másik dolog, hogy Csehszlovákia közel-keleti politikája szempontjából az Egyiptommal kötött egyezmény volt az első igazi áttörés, amely után a kereskedelmi kapcsolatait más arab, illetve harmadik világbeli országokra is ki akarta terjeszteni. Ha viszont 1956-ban a fő szövetséges, Nasszer elnök megbukik vagy meghal, akkor rögtön kiszorultak volna a régióból, és a korábbi katonai alapú vagy gazdasági jellegű befektetések is mind értelmüket veszítették volna.
Tehát ha jól értem, a szuezi válság a szocialista blokk összes országa közül Csehszlovákiát fenyegette a legnagyobb anyagi és presztízsveszteséggel.
Pontosan. Ráadásul ha rosszul alakultak volna a dolgok, Csehszlovákia elesett volna egy nagyon fontos nyersanyagtól, mégpedig a gyapottól. Kairó ugyanis nagyrészt gyapottal fizetett a fegyverekért, ami a csehszlovák könnyűipar számára egy valódi áldás volt, hiszen nem kellett világpiaci áron, akár az Amerikai Egyesült Államoktól, akár Franciaországtól vagy máshonnan beszerezni. Ez utóbbi azért is lett volna nehezen kivitelezhető, mivel Csehszlovákia ekkoriban nem rendelkezett elég valutával, ezért is kötött a harmadik világbeli országokkal a későbbiekben is olyan árucsere-egyezményeket, amelyek közvetlenül biztosították a csehszlovák gazdaság számára szükséges nyersanyagokat.
Miután a szuezi válságból Egyiptom végül politikailag megerősödve került ki, még ha katonai értelemben vereséget is szenvedett, Moszkva és Prága elmondhatta, hogy sikerült megvédeni a szövetségesét. Csehszlovákia pedig kapott az alkalmon, és elkezdett terjeszkedni, vagyis fegyvereket szállítani nemcsak más arab országoknak, hanem titokban olyan függetlenségi mozgalmaknak is, mint például az Egyiptommal nagyon jó viszonyt ápoló algériai Nemzeti Felszabadítási Front, így elősegítve a dekolonizációt és a gyarmatbirodalmak bukását.
De hogy ne kizárólag katonai példákat említsek: a szuezi válság után Kairó kiutasított minden brit és francia régészt az országból, és így nagyon sok megkezdett feltárást nem sikerült befejezni. Helyüket a csehszlovák archeológusok vették át, megelőzve nemcsak az amerikai vagy a német egyiptológusokat, hanem még a szovjeteket is. Az egyiptomi kormány sokszor olyan helyekre engedte be őket, ahova másokat nem, és ezt a csehszlovák egyiptológusok messzemenőkig kihasználták. 1961 és 1971 között összesen kilenc expedíciót indítottak, az egyedülálló felfedezésekkel pedig bebiztosították a csehek mai napig töretlen világhírnevét az egyiptomi ásatásokban.
A könyv egyik legérdekesebb felvetése, hogy az Adolf Eichmann elleni per, a holokauszt témájának visszatérése a közbeszédbe, illetve az, hogy az értelmiség a hivatalos pártállami állásponttól eltérően ítélte meg 1967-ben Izraelnek a hatnapos háborúban betöltött szerepét, és elutasította a CSKP addigi Izrael-ellenes politikáját, az egyik fontos katalizátora volt a prágai tavasznak. A filoszemita értelmiségiek számára egyfajta példakép lehetett a demokratikus, Nyugat-barát Izrael, és hasonló jövőt reméltek Csehszlovákiának is 1968-ban?
Erre nem találtam konkrét utalást, viszont arra igen, hogy Pavel Kohout író és más értelmiségiek is az 1967-es közel-keleti helyzetet 1938-hoz és a müncheni egyezményhez hasonlították, azt sugallva, hogy az izraeliek az arab országok ellen indított megelőző támadással meggátolták a saját Münchenüket, vagyis az országuk eltörlését. A müncheni egyezmény és Csehszlovákia második világháború előtti szétverése nagyon mélyen beleégett a köztudatba, és valószínűleg emiatt a párhuzam miatt is szimpatizáltak sokan Izraellel, mondván, nekünk is ezt kellett volna tennünk 1938-ban, fel kellett volna vennünk a kesztyűt Hitlerrel szemben.
A Csehszlovák Írók Szövetségének híres, 1967 júniusában rendezett kongresszusán a kultúrával, a párttal és az emberi jogi helyzettel kapcsolatos bírálatokon kívül téma volt a hatnapos háború is. Az írók többsége egyetértett azzal, hogy ebben Izrael jogosan lépett fel, és a CSKP arabokat támogató politikája, elsősorban a fegyvereladások jelentős mértékben hozzájárultak a térségben uralkodó feszült légkörhöz.
Már ez az Izrael-párti állásfoglalás is eléggé meglepte a pártot és a kommunista titkosrendőrséget, az ŠtB-t, azzal viszont tényleg nem számoltak, hogy még a magas rangú katonatisztek közül is sokan pozitívan nyilatkoznak majd Izraelről és elítélik a Szovjetunió szerepét a hatnapos háborúban.
Miért történhetett meg ez? Egyrészt a fegyveres erőknél is példaértékűnek tartották, hogy egy kis állam ekkora katonai diadalt tudott aratni a nagyobb arab országok haderői felett. Másrészt, bár a jelentések nem igazán tartalmaznak konkrét neveket, elképzelhetőnek tartom azt is, hogy jobbára olyan tisztekről volt szó, akiknek közük volt akár az Izrael javára történő fegyverszállításokhoz még az első arab–izraeli háború idején, vagy részt vettek a Gottwald-dandár önkénteseinek kiképzésében.
Milyen hatással volt a prágai tavasz a csehszlovák–izraeli viszonyra?
Azt tudni kell, hogy 1967-ben, a hatnapos háborúnak hívott harmadik arab–izraeli háború után a csehszlovák vezetés Antonín Novotnýval az élen egy percig sem habozott megszakítani Izraellel a diplomáciai kapcsolatot, míg Kádár például kezdetben vonakodott ezt megtenni. A csehszlovák–izraeli viszony tehát abszolút mélypontra került.
1968 első felében viszont voltak arra utaló jelek, hogy Dubček és a reformkommunisták egyre komolyabban foglalkoznak azzal a lehetőséggel, hogy újra felvegyék a kapcsolatot Izraellel, ezen kívül pedig más, Moszkva által tiltólistára tett államokkal is, például Dél-Koreával vagy a Német Szövetségi Köztársasággal. Így akarták megmutatni, hogy a külpolitikában is mernek bátrabbak, önállóbbak lenni, kevésbé függeni a Szovjetuniótól.
Az Izrael felé nyitás egyik leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor az 1968-as május elsejei felvonuláson megjelent egy „Hagyjátok élni Izraelt” feliratú molinó, olyan zsidó jelképek mellett, mint a menóra és a Dávid-csillag. Vagy például a hatóságok újra engedélyezték a különböző zsidó ünnepek nyíltabb megtartását, sőt a sajtó is tudósíthatott ezekről. De még arra is találtam utalást a belügyi források között, hogy csehszlovák vállalatok titokban ismét kézifegyverlőszert adtak el Izraelnek.
Voltak tehát biztató előjelek arra vonatkozóan, hogy rendeződhet a két ország viszonya, de ez a folyamat már nem tudott kiteljesedni ’68 augusztusa, a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása miatt.
A Gustáv Husák-féle vezetés még a Novotný-rezsimnél is sokkal merevebb volt, így egészen 1990-ig szó sem lehetett a diplomáciai kapcsolat újbóli felvételéről. Ráadásul, mivel a prágai tavaszért részben a „cionizmus talajáról érkező támadókat” tettek felelőssé, a csehszlovákiai zsidók, főképpen pedig az izraeli állampolgárok zaklatása, ŠtB általi megfigyelése is folytatódott a normalizáció idején. Tucatnyi titkosszolgálati akciót indítottak ellenük, emellett különféle Izrael-ellenes terrorszervezetek támogatásától sem riadtak vissza.
Ezzel párhuzamosan az 1970-es, 1980-as években jelentősen meggyengültek Csehszlovákia közel-keleti, és úgy általában a harmadik világbeli pozíciói, ebbéli szerepét főként az NDK, részben pedig Magyarország és Románia vette át. Ennek több oka volt, melyeket a könyvem végén foglalok össze, de a lényeg, hogy az az időszak, amikor Csehszlovákia vezető szerepet tölthetett be Kelet-Európa és a harmadik világ közötti kapcsolatokban, 1968-ban véget ért.
Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen megszűntek volna a kereskedelmi kapcsolatok a Közel-Kelettel, sőt a fegyverkereskedelem is folytatódott. Ennek az egyik legtragikusabb következménye az volt, amikor 1988-ban a skóciai Lockerbie felett gépeltérítők csehszlovák eredetű Semtex bombával robbantottak fel egy utasszállító repülőgépet. A merényletben 270-en vesztették életüket.
A vizsgálatok során kiderült, hogy a robbanóanyaggal Líbia látta el a terroristákat. Václav Havel elnök két évvel később nyilvánosságra hozta, hogy Csehszlovákia a korábbi években 1000 tonna Semtexet adott el a Kadhafi-rezsimnek. Ahogy az egykori államfő fogalmazott: „kétszáz gramm elegendő egy repülőgép felrobbantásához, vagyis a nemzetközi terroristahálózatnak most 150 évre elegendő Semtexe van.”
Egy fontos dologról még nem beszéltünk, ez pedig a sör. Meglepő, hogy milyen jelentős mennyiségben exportáltak cseh sört a Közel-Keletre, hiszen a muszlimok nem fogyasztanak alkoholt. Megállapítható, hogy a sörimport egyfajta fokmérője lett annak, hogy mennyire volt szekularizált az adott társadalom?
Egyes arab országokban, így például Egyiptomban, Szíriában, Irakban jelentős keresztény kisebbség is élt, ők mindig is fogyasztottak alkoholt. De az is igaz, hogy a modern arab nacionalista mozgalmak az 1950-es évek közepétől azáltal is igyekeztek nagyon haladónak beállítani magukat, hogy szakítottak több régi, vallási előírással, így például az alkoholfogyasztás tilalmával.
Tehát a sörivás valóban a modernség, a régi, vallásos, konzervatív előírások meghaladásának egyfajta szimbólumává vált. Egy női cikkíró az egyik arab országban például arról elmélkedett, hogy mennyivel jobb egy alkoholfogyasztó, mint egy ópiumfüggő, agresszív férfi. Utóbbi fogyasztását sem helyeselte az iszlám, de nem is tiltotta kifejezetten.
A legjobb példa ilyen szempontból a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság, vagyis Dél-Jemen, az egyetlen arab állam, amely nyíltan marxista rendszert igyekezett kiépíteni. Egyebek mellett az alkoholimporttal, az alkohol terjesztésével és reklámozásával is igyekeztek bizonyítani, hogy ők mennyire haladó szellemiségűek, és mennyivel előbbre vannak, mint a vallásos, konzervatív országok, például Szaúd-Arábia. Jemen egyébként Kubával együtt az ógyallai Zlatý Bažant sörgyár legfontosabb Európán kívüli felvevőpiacává vált az 1970-es években.
Milyen témát kutat jelenleg?
Egy jelentős aktualitással bíró témán dolgozom: az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), vagyis a banderisták északkelet-szlovákiai jelenlétét és harcait vizsgálom a második világháborút követő években, különös tekintettel arra, hogy a tevékenységük milyen befolyással bírt az 1946-os választásokra vagy a Nemzetbiztonsági Testület (SNB) megszervezésére. Akárcsak Prága közel-keleti kapcsolatainak a témája, ez is „terra incognitának” számít a magyar historiográfiában. Bízom benne, hogy a kutatásaim eredményét sikerül ismét könyv formájában megjelentetni. (NAPUNK)
