Az EP-választás előtt a szélsőjobb célja az áttörés és az összefogás volt. Áttörni nem sikerült, és a végleges felállást látva a szélsőjobb erősebb, de megosztottabb, mint valaha.
Az EP-választás előtt a centrumhoz tartozó pártok aggodalma az volt, hogy az európai politika annyira jobbra tolódik, ami már a szélsőjobboldali pártok áttörését hozza. Ennek egyenes következménye az lenne, hogy Európa politikája megváltozik sok olyan ügyben, ami kifejezetten fontos a centrista pártok számára.
Nem ez történt.
Az EP-választáson bár jól szerepelt a szélsőjobb, áttörést nem sikerült elérnie.
Természetesen az, hogy pontosan ki tartozik a szélsőjobboldalhoz, összetett kérdés, annál is inkább, mert ők jellemzően nem így definiálják magukat.
Az Európai Parlamentet szinte a megalakulása óta két nagy néppártként működő pártcsalád irányította. A jobboldalt az Európai Néppárt (EPP) képviselte, amelyet Wilfried Martens a lehető legbefogadóbb jobboldali pártcsaláddá alakított, lefedve a kontinens konzervatív, kereszténydemokrata, centrista, helyenként liberális és részben nacionalista pártjainak jó részét. A baloldalt pedig a Szocialisták és Demokraták pártcsaládja uralta. A két nagy pártnak együtt többsége volt a parlamentben, ami azt jelentette, hogy ők döntöttek szinte mindenről. Ennek egyenes következménye egy centrista politika volt. A többségük 2019-ben veszett el, ekkor a parlament irányításába bevonták a liberális ALDE utódpártcsaládját, az Emmanuel Macron francia elnök képviselőivel kiegészült Megújuló Európát (Renew).
Ez a többség maradt meg a 2024-es választásokon is, bár összességében a három pártnak kevesebb képviselője van, mint korábban, főleg a liberálisok visszaesése miatt. Az, hogy ez a többség mire elég, és mennyire tart ki, kérdéses, az első nagy próbája az együttműködésnek jövő csütörtökön lesz az Európai Parlamentben, amikor megpróbálják megválasztani Ursula von der Leyent bizottsági elnöknek.
A centrista koalíciótól balra eső pártcsaládok közül a Zöldek szintén mandátumokat vesztettek, de ahogy az előző ciklusban, úgy most is külső támogatói lesznek ennek a parlamenti koalíciónak. A Zöldeket hagyományosan EU-párti erőnek tartják, amely elég kritikus volt a Von der Leyen-féle bizottsággal, és a támogatásáért jelentős árat kér. Tőlük balra pedig ott a Baloldal. A szélsőbaloldali pártcsalád alapvetően nem része a kormányzó többségnek, és ha annyira nem is szélsőséges, mint egyes jobboldali pártcsaládok, hasonlóságok azért előfordulnak.
A 2024-es választások után a legnagyobb változások a jobboldalon voltak.
A Néppárton kívüli jobboldal hagyományosan nagyon változékony, szinte ciklusról ciklusra átalakul. 2019 és 2024 között az EPP-től jobbra két pártcsalád volt. Az egyik az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), a másik pedig az Identitás és Demokrácia (ID).
Az ECR-t a brit konzervatívok hozták létre mint a Néppárt EU-szkeptikus leágazását. Egy darabig társult pártcsaládként is működtek, majd a toryk távozásával az olasz jobboldal és az akkori lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság vette át az irányítást. Itt alapvetően atlantista, Amerika-barát, a szabadpiacot támogató, Oroszországgal szembenálló, de az EU szorosabb integrációjával szemben szkeptikus pártok ülnek.
A másik pártcsaládban az identitáspolitika volt a szervezőelv. Populista, gazdaságilag baloldalibb, gyakran rasszista, időnként antiszemita, keményen bevándorlóllenes, de oroszbarát pártok sorakoztak itt.
Az ECR-t vezető Giorgia Meloni a kevés olyan európai kormányfő egyike volt, akinek a pártja meg tudta nyerni hazájában az EP-választást, megerősítve ezzel európai szerepét.
A mára megszűnt ID-frakcióban és annak környékén viszont még nagyobb győzelmek születtek: Marine Le Pen pártja nagyot nyert a francia EP-választáson, így az Európai Parlamentben övék lett a legnagyobb nemzeti küldöttség.
A Nemzeti Tömörülésnek (RN) 30 EP-képviselője van, miközben még a német választást megnyerő kereszténydemokratáknak is csak 29.
Szintén az ID-ben ült egy darabig az Alternatíva Németországért (AfD), amely 15 képviselői helyet hozott el – velük kezdődnek a bonyoldalmak is, őket ugyanis Le Penék kizárták az ID-frakcióból.
A választások után a Fidesz elkezdte megszervezni azt a pártcsaládot, amely az ID-frakciót váltja, és alapvetően a franciák projektje.
A Patrióták Európáért pártcsaládban Le Pen pártjáé a legnagyobb, domináns küldöttség, ők adják az elnökét is, aki nem más, mint az EP-választás után megtartott nemzetgyűlési választáson az RN miniszterelnök-jelöltjeként induló 28 éves Jordan Bardella.
Az ID-frakció problémája az előző ciklusban a politikai karantén volt. Ezt a centrista pártok húzták fel a pártcsalád köré, amely így nem kaphatott vezetői pozíciókat az EP-ben. Az AfD és néhány kisebb szélsőséges párt képviselői miatt a pártcsalád egyébként is általános megvetés tárgya volt, így különösebb befolyása sem lehetett az európai politikára. Az ID még a választások előtt tartott csúcsjelölti vitára sem kapott meghívást, ezzel kapcsolatban máig folyik egy per az Európai Unió Bírósága előtt.
A Patrióták Európáért nevű új pártcsalád lényege: leválasztani az igazán kínos szereplőket az ID-frakcióról, kiegészítve azt néhány vállalható közép-európai párttal, majd valamivel nagyobb befolyást gyakorolni az EU politikájára.
Ebben segíthet az is, hogy a patrióták mozgását kiegészíti a leválasztott, igazán kínos szereplők összefogása. Az Afd ugyanis önmagában is majdnem akkora, hogy meg tudjon alapítani egy pártcsaládot, ezért valószínűtlen volt, hogy függetlenként folytassák a képviselői. Így alakulhatott meg a Szuverén Nemzetek Európája nevű pártcsalád, amelynek a megalakulásról már egy ideje pletykáltak, huligánfrakcióként emlegetve őket. Csak az nem volt biztos, hogy marad-e annyi párt az ID Patriótákká alakulása után szabadon, amennyi egy frakció alakításához kell.
Végül maradt, így az AfD a Mi Hazánkkal, a bolgár Újjászületéssel, a lengyel Konföderációval, a francia Visszahódítással, valamint más kisebb szélsőséges pártokkal közösen alakított radikális egy 28 fős szélsőjobboldali frakciót.
A patrióták és az szuverenisták között ideológiában talán kisebb a távolság, mint brandben, ezért lehetett az is, hogy a lengyel Konföderáció öt képviselőjéből csak három csatlakozott az utóbbihoz, ketten Orbán Viktorral és Le Pennel tartottak, megosztva a párt küldöttségét, és hidat képezve a két csoport között.
Ezzel teljes lett a jobboldal az Európai Parlamentben. A jobbközép Európai Néppárttól jobbra három pártcsalád is lesz:
- a konzervatívok és reformisták,
- a patrióták
- és a szuverenisták.
A szélsőjobb szereplőinek eredeti célja az áttörés mellett az egyesülés volt. Ennek az ellenkezője történt meg.
A szélsőjobb erősebb lett ugyan, de megosztottabb is, mint korábban.
Ezt egészíti ki az is, hogy az ECR-frakció szép lassan, de közeledik a centrumhoz. Ursula von der Leyen eleve nyitni próbált Meloni pártcsaládja felé, mely most is talányos üzeneteket küld arról, megszavazza-e őt bizottsági elnöknek. Az első strasbourgi plenáris ülés után kiderül majd, hogy Meloniék a Zöldekhez hasonló szerepet játszanak-e majd a centrum jobboldalán. (24.hu)
