A demokráciák nem csúsznak vissza

A lengyelországi és magyarországi szélsőjobboldali populistáknak elég sokáig sikerült becsapniuk az Európai Uniót ahhoz, hogy hatalmuk megszilárdítása érdekében átalakítsák a hazai intézményeket és személycseréket hajtsanak végre. Vélemény.

Úgy fest, hogy 2023 egy újabb vigasztalan év lesz a demokráciák számára. Afrikában több országpuccs is történt. Tunéziában, amelyet hosszú ideig az arab tavasz egyetlen demokratikus sikertörténeteként emlegettek, egy tekintélyelvű és xenofób rezsim szilárdult meg. Továbbá úgy tűnik, hogy Donald Trump lehet a republikánusok jelöltje az amerikai elnökválasztáson.

Nagyon is számít, hogyan írjuk le ezeket a fejleményeket. A szavaknak végül is következményei vannak. Sajnos, a globális demokratikus recesszió leírására használt néhány kifejezés káros hatást vált ki. Jó példa erre a „visszaesés” kifejezés, mely hozzájárult a demokráciapárti erők különös passzivitásához.

Spindiktátorok

A világ nem tér „vissza” a múltból ismert rendszerekhez, sőt olyan folyamatokhoz és körülményekhez sem, amelyeket már láttunk a múltban és könnyen megérthetünk. A közvélekedés szerint a demokráciák ugyan követnek el hibákat, de tanulnak ezekből a tévedésekből és alkalmazkodnak az új körülményekhez – ez a tulajdonságuk különbözteti meg őket más politikai rendszerektől. Mára a tekintélyelvű rendszerek is bizonyították, hogy képesek alkalmazkodni és tanulni saját, elődeik és kortársaik hibáiból.

A modern autokraták tulajdonképpen egy új kézikönyvet dolgoztak ki, mely segít a hatalom megszilárdításában, gyakorlásában és fenntartásában, és jelentős mértékben támaszkodik a demokrácia bizonyos díszleteinek a megtartására. Amint azt Szergej Gurijev és Daniel Treisman társadalomtudósok kimutatták, az ún. „spindiktátorok” nagyon is különböznek a huszadik századi erőszakos vagy népirtó, félelemre építő diktátoroktól. Hatalmuk megerősítése érdekében kerülik a nyílt elnyomás alkalmazását. Kerülik a nyílt törvénysértést, sőt, a törvényeket a saját céljaik elérésére használják – a tudósok ezt „autokratikus legalizmusnak” nevezik.

Ezek az autokraták a közvélemény manipulálására törekednek, miközben fokozatosan gyengítik a demokratikus normákat és intézményeket, amelyekből a legitimitásukat eredeztetik. Ahelyett, hogy a régimódi, otromba elnyomást alkalmaznának, modern megfigyelési technológiákat, például kémprogramokat használnak a lehetséges ellenfelek azonosítására. És ahelyett, hogy a biztonsági szolgálat éjszaka kopogtatna a másként gondolkodók ajtaján, inkább az adóhatóságot küldik ki egy civil szervezethez vagy egy médiához.

A spindiktátorok új „tényeket” is gyártanak. A lengyelországi és magyarországi szélsőjobboldali populistáknak például  elég sokáig sikerült becsapniuk az Európai Uniót ahhoz, hogy hatalmuk megszilárdítása érdekében átalakítsák a hazai intézményeket és személycseréket hajtsanak végre. Bár a károk helyrehozása nem lehetetlen, de minden egyes napnyi késlekedéssel egyre nehezebb lesz.

Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi autokraták olyan politikai mágusok, akik állandóan képesek mindenkit becsapni. Rengeteg olyan hibát is elkövetnek, amelyek veszélyeztetik a hatalmukat, ezért az erőszakot és a nyílt elnyomás egyéb eszközeit is tartalékba helyezik.

Vlagyimir Putyin orosz elnöknek nem okoz gondot, hogy felhagyjon a törvényesség és a másként gondolkodás elfogadásának a látszatával, miután elrendelte Ukrajna megtámadását. A lényeg azonban változatlan: nem térünk vissza az autoritarizmus múltból már ismert egyik formájához.

Sok törtető autoriter vezetőnek van terve, melynek több elemét más tervekből vették át. Miután Orbán Viktor magyar miniszterelnök már megmutatta, hogyan lehet rászedni az Európai Uniót és időt nyerni, a többiek könnyen utánozhatják – ahogyan a lengyel kormánypárt meg is tette.

A „visszacsúszás” azt is sugallja, hogy a jelenlegi demokratikus recesszió egy lineáris folyamat. Ahogyan Seán Hanley és Licia Cianetti megjegyzi, ebben az esetben megvan a kockázata annak, hogy az 1990-es évek átmeneti paradigmájának intellektuális korlátait reprodukálja. Mindkét esetben azt feltételezték, hogy mindenki feltartóztathatatlanul ugyanazon a pályán halad. De az alaptalan optimizmus (mindenki erős demokráciát szeretne) átadta a helyét az indokolatlan pesszimizmusnak (minden demokrácia „erodálódik”).

Cikcakkos pályán

Valójában a világ ma nem azt tapasztalja, hogy komplex, elkerülhetetlen elmozdulás történik az autokrácia irányába, mint ahogy nem tapasztalja a demokrácia végérvényes megmentését sem. Egészen nyilvánvalóvá teszi ezt az a tény, hogy az autoriter populistákat időnként, de nem mindig, választások során távolítják el a hatalomból. Ez az ingadozás megfigyelhető a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában is. A „visszacsúszás” kifejezést ezért talán le kellene cserélnünk a kiszámíthatatlan cikcakkos pályára, ahogyan azt Hanley és Cianetti javasolta.

Ha azt feltételezzük, hogy a demokráciák egy lineáris, elkerülhetetlen úton haladnak a régi típusú tekintélyelvűséghez, akkor nem leszünk képesek megfelelően átgondolni az új tekintélyelvűségből kivezető lehetséges utakat.

Az olyan választások előtt, mely során autoriter vezetők akarják megőrizni a hatalmukat – például tavaly Magyarországon, vagy idén Törökországban – a liberális megfigyelők általában világosan megfogalmazzák a kívánt eredményt, de a választások utáni napra már ritkán van tervük.

Ezt a kudarcot a fatalizmus számlájára is írhatjuk: senki sem számít arra, hogy a hatalom gazdát cserél. De lehet ez az intellektuális lustaság jele is, amikor a megfigyelők azt feltételezik, hogy a korábbi átmenetekből levonható tanulságokat egyszerűen alkalmazni lehet – és így alig veszik figyelembe a mai autokratikus rendszerek újszerű elemeit. Jól tennék, ha tudomásul vennék, hogy az új autoriter rendszerek támogatóinak egészen más indítékai és motivációi lehetnek, mint a kommunista korszak nomenklatúrájának. Azok, akiknek kleptokrata maffiaállamokban és korrupt hadseregekben van érdekeltségük, talán nem szívesen ülnek a tárgyalóasztalhoz.

A múltbeli tapasztalatokon alapuló általánosítások félrevezetőek lehetnek. A demokrácia globális megőrzéséhez, helyreállításához vagy előmozdításához az egyedi esetek alapos elemzésére van szükség, nem pedig a „globális trendekre” vonatkozó általános feltételezésekre.

A szerző a politológia professzora a Princeton Egyetemen
@Project Syndicate/NAPUNK/DENNIKN