Bontják a Magyar Rádió épületét, mire a civilek pert nyernének, már nem lesz mit védeni

Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom egyik legismertebb eseménye a Magyar Rádió épületének ostroma. Október 22-én már érkeztek demonstrálók, október 23-án este pedig - miután az őrség mérsékelt erőszakkal nem tudta felszámolni a tüntetést - éles lőszerrel a tömegbe lőtt. A fegyvertelen fiatalokra támadókkal egyet nem értő katonák egy része átállt a tüntetők oldalára. Itt alakult meg a szabad Kossuth Rádió.

Az 1925. december 1. óta létező Magyar Rádió székhelye 1928-tól kezdve volt a Bródy Sándor utca 5.-7.-ben. Az ikonikus épület, majd a hozzá kapcsolódó épületegyüttes ’56 előtt és után is sokat látott, de az intézmény a századik, sőt már a kilencvenkilencedik születésnapját sem éri meg. Összeállításunkban volt rádiósok: Kiss Bea, Mester Ákos, Ránki Júlia műsorvezetők és Zsoldos Mária hangmérnök mesélnek arról, hogy számukra mit jelent a Bródy Sándor utca - Pollack Mihály tér épülettömbje, amelynek kultúrtörténeti jelentőségéről Sávoly Tamás levéltáros beszél a Népszavának.

Abortált szerelem

Részt vettem sok tiltakozó megmozduláson, ahol időnként találkoztam volt rádiósokkal, és már az is szomorú volt, hogy ennyire kevesen vagyunk. Azután rájöttem, hogy az a fajta sajtó, az a fajta csodálatos működés, amit mi a rádióban megtapasztaltunk, már jóval előbb véget ért. Talán akkor, amikor a rádiót összevonták a tévével, és kiköltöztették a Kunigunda útjára. Vagy még korábban. Akkor lett vége a szerelemnek, amit a rádió iránt éreztem, amikor kirúgták, vagy belátva helyzetük lehetetlenségét, távoztak a nagy rádiósok – meséli Kiss Bea, riporter-szerkesztő-műsorvezető, aki 1990 és 2023 között dolgozott a Magyar Rádióban. – A ’94-es médiaháború idején külsősként éltem át a 129 munkatárs kirúgását, köztük voltak a mestereim. Mi néhányan, stúdiósok önként felfüggesztettük a munkát. Ez volt az egyetlen időszak, amikor a szolidaritás minden nyűgét és jó érzését megélhettem, amikor még volt bennünk erő, hit, kraft - idézi fel a Csúcs László nevéhez köthető időszakot. Kiss Bea a 2010-től kezdődő változások után is rádiós maradt, ismeri a Kunigunda utcai épületben. Azt az épületet nem ennyi funkcióra alakították ki, emlékszem, ahogy műszaki emberek húzták az orrukat, vakarták a fejüket, hogy arról nem volt szó, hogy ennyi ember, ennyi iroda, ennyi stúdió kerül oda. Nagyon rossz volt a költözés. Azt hittem, akkor ért véget egy időszak. Felszámolódott a műhelymunka, az idős, a középgenerációk és a fiatalok közös gondolkodásainak és vitáinak kora. Dolgoztam a Kunigunda utca stúdióiban, kirúgatásom után a MOME stúdióiban, de az a hangszigetelés, és hangminőség, ami a régi stúdiókban adott volt, sehol nincs. Ami most történik, fölfoghatatlan, fölösleges, erkölcstelen, és minden szakmaiságot nélkülöző rombolás. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen van kommunikáció szak, hogy létezik, hogy legalább ők nem használják a tökéletes stúdiókat és inkább a földdel teszik egyenlővé?« - kérdezi, majd a kérdésre, hogy látva a Pollack Mihály téri épület rombolását mit érez, így felel: »Iszonyú dühöt és kétségbeesést. Azt gondoltam, hogy ezzel már előbb leszámoltam. Nem hittem, hogy ez érzelmileg ennyire megérint. A sírás fojtogat folyamatosan – köszön el Kiss Bea.

Felelni fognak ezért

Szívügyem, szívügyünk a rádió. Nincsen olyan nap, amikor ne kerülne szóba közöttünk a feleségemmel, Pásztor Magdolnával - aki szintén ott húzott le több évtizedet riporter-műsorvezető-szerkesztőként - meséli a nagyon ritkán nyilatkozó Mester Ákos, a 168 Óra című műsor alapító-főszerkesztője, aki 30 évig dolgozott a Magyar Rádióban, egészen 1994-es elbocsátásig. – Gyakran álmodom ma is, hogy futok a folyosón, hogy odaérjek a stúdióba még a műsorkezdés, vagy a déli harangszó előtt” – írja le mély belső kötődését. Arról, hogy mit tudott, azt mondja: „Az összes orgánum közül a leghitelesebb intézmény volt, és nemcsak mérvadó, hanem gyakran igaz, vagy legalább igazságközeli véleményeket lehetett kihallani a rádióból, ettől volt megbízható és szerethető. Az ember akkor is bement, ha aznap semmi dolga nem volt, és leült a pagodában vagy a szerkesztőségi szobában beszélgetni. Kis alkotóközösségek alkottak egy nagy szövetséget. Még az egymással konkurens riporterek is tudtak drukkolni egymás sikeréért. Ez azért elég unikális – teszi hozzá. Mester Ákos az 1994-es médiaháború idején kirúgott 129-ek legismertebb szereplője volt, aki akkor megélhette a társadalom szolidaritását. – Sok, akkor még magát liberálisnak hazudó Fidesz-vezértől kaptunk velünk szolidáris leveleket. Ezek egy részét annak idején a 168 Óra című lapban nyomtatásban is közreadtam, de persze erre ők már nem szívesen emlékeznek – utal a párt pálfordulására, vagy ahogyan ma fogalmaz: lezüllésére.

Ma már nincs morális aggályuk, tönkreteszik a magyar kultúrtörténet emblematikus épületét. És korábban már tönkretették a magyar közrádiózást is. 

Az a Kossuth Rádió, amit ma hallgathatunk, nem olyan, mint az igazi közszolgálati rádió volt. Abban a különböző generációk átadtak egymásnak egyfajta szellemi magatartást. Ott az volt az elv, hogy legyél kritikus még azzal a párttal szemben is, amelyikkel egyébként civilben rokonszenvezel. Ma az a benyomásom, hogy egy janicsárképzőn arra tanítják a fiatal újságírókat, hogy legyél agresszív, ha kell brutálisan támadó, nem az igazság a fontos, mert az elferdített igazságot is be lehet állítani teljes igazságnak. A hatalom majd megmondja neked, hogy miről mit gondolj, és miről hallgass. Ez egy másik iskola – mutatja be a különbséget.

Mester Ákos nem az épülethez, hanem az intézményhez kötődik. A pusztítással kapcsolatban karakteresen fogalmaz: – Ugyanaz történt a Népszabadsággal, a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel, a CEU-val, és lehetne még tovább sorolni. Lerombolják, mert bosszantja őket, mivel arra emlékeztet, hogy régen más volt a helyzet, és ők is mások voltak. Nem akarok moderáltan fogalmazni: ez nem egy rossz döntés, ez egy aljas döntés. Egyszer ezért majd Orbánék felelni fognak - mondja végül Mester Ákos.

A keverőpultos hatalma

Egész életemben, 1964 és 2007 között minden nap, közeledve a Bródy kapuhoz, láttam a két és fél éves önmagamat, amikor apu bevitt a rádióba – kezdi az emlékezést Zsoldos Mária hangmérnök, Zsoldos Ernő harsonaművész lánya, Zsoldos Imre, a Magyar Rádió Tánczenekarának a vezetőjének unokahúga. – Kisgyerekkoromban elvarázsolt az épület, a Pagoda, a ruhatár a mélybordó függönnyel, a stúdiók levegője. Egyszer apunak valami más dolga volt, és a 6-os stúdióban Szappanos Irénke ölébe ültetett. Ő, ha egy hamis hangot játszott a szimfonikus zenekar, lehúzta a keverőt. Akkor figyeltem meg, hogy a legnagyobb ember nem a zenész, a karmester, a szerkesztő, a rendező, a műsorvezető, hanem a hangmérnök-hangtechnikus. Övé volt az igazi hatalom. Később zongoratanári diplomámmal zsebemben fölvettek magnós tanulónak, majd '65-ben véglegesítettek. Azután zenedaraboktól színházi közvetítésig, később élő, betelefonálós műsoroktól az Új Zenei Újságig készíthettem felvételeket, még déli harangszót is adhattam – idézi fel Zsoldos Mária, aki a XX. századi magyar zenekritika és zenetörténet-írás egyik legnagyobb alakja, Kroó György zenei hagyatékának gondozója. – A stúdiók – különösen a 6-os, 22-es – kimagasló akusztikai tulajdonságokkal bírtak - ma még talán jelen időben is fogalmazhatok - és bírnak. Maga az épület úgy van megtervezve, hogy a folyosókon is kiszűri a testzajt - részletezi. – Nem először merült fel a rádió költözése, 1972-ben is volt egy terv egy csillaghegyi helyszínről, de azt sikerült meggátolni. Berlinben a régi rádióépület hatalmas stúdióját meghagyták koncertteremnek, a többi stúdió a színművészeti egyetemisták tanstúdiója, a szintén ikonikus, a Spree folyóra néző büfébe bejárhatnak az emberek, mint egy cukrászdába. De nálunk nem. Itt el akarják törölni nemcsak a Kádár-rendszert, hanem mindent, ami 1928 és 2010 között történt. Mélységes szomorúság van, düh nincs már bennem, csak magamra vagyok mérges, mert sosem tudtam megfejteni, mit szeretek a rádióban – zárja szavait Zsoldos Mária.

A gondolat ellenáll a buldózernek

1976-77-től ’89-ig televíziós külsősként, majd belsősként dolgoztam a Rádióban, 2010-ben mentem nyugdíjba. A Bródy Sándor utcai épület mindig olyan volt számomra, mintha a kedvenc múzeumomba léptem volna be. Azt éreztem, hogy a hagyomány és a tudás ott van abban az épületben, és ez végig így maradt, akármi történt közben. A Pollack Mihály téri épülethez nem kötöttek különösebb érzelmek. A kettő között, a Szentkirályi utcai épületben volt viszont a Petőfi rádiós szobánk, ahol - a korstílus miatt - úgy éreztem magam, mintha otthon lennék az Újlipótvárosban – szinte hazulról mentem haza – meséli Ránki Júlia szerkesztő-műsorvezető, aki ma a Tilos Rádióban dolgozik. – A 6-os stúdió előtt nem tudott az ember úgy elsietni, hogy ne lessen be, vagy ne érjen hozzá az előtérben lévő zongorához, és bent újra és újra rácsodálkoztam, hogy mennyire elegáns. Sok rádióépületben jártam Európában, de ez volt a legszebb – teszi hozzá. – Azok a fiatalok, akikkel együtt dolgoztam, ma kommunikációs területen érvényesülnek, sikeresek és büszke vagyok rájuk – utal a generációs együttműködésre. – Építészet iránt is érdeklődő állampolgárként fel vagyok háborodva azon, hogy nem kertek lesznek ott, és nem a Nemzeti Múzeum bővítésére használják, azon, hogy lebontanak 60-as évekbeli értékes házakat, azon, hogy nem nyilvános a bontásra ítélt épületek műtörténeti értékelése. De rádiósként tudom, hogy a Rádiót a falak bontásával nem lehet lebontani, az érték, a gondolat, az általunk készített műsorok ellenállnak a buldózernek - hangsúlyozza Ránki Júlia.

Mire nyernének, már lehet, nem lesz mit megvédeni

Még csak rajzolják a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzeti Múzeum mögött felépülő új campusának végleges terveit, de a Magyar Rádió bontásához már több mint egy hónapja nekiláttak. A hatalmas porral és zajjal járó tevékenység ellen előre tiltakoztak a környéken élők, rámutatva, hogy

az egyik bontandó épületben jelentős azbeszt van, amelynek nem elég körültekintő bolygatása esetén súlyosan rákkeltő anyagok kerülnek a levegőbe. 

A beruházás elleni önkormányzati és lakossági tiltakozások azonban keveset nyomtak a latba. Hiába ígérte meg július végén Lánszki Regő, az Építési és Közlekedési Minisztérium (ÉKM) államtitkára, hogy a bontásnál igyekeznek leszorítani a szálló por mennyiségét, a környékén mégis mindent beterít. A Palotanegyed ikonikus épületegyütteséből - beleértve a legendás hatos stúdiót, a fém szerkezetű Pagodát - csupán a Bródy Sándor utcai homlokzat és traktus marad meg. De mellette elbontanak még három régi bérházat is, hogy legyen elég hely az egyetemnek. A bontást miniszterelnök vejéhez, Tiborcz Istvánhoz több szálon kötődő West Hungária Bau (WHB) Kft. végzi el 1,7 milliárd forintért.

„A minisztérium a lakossági és az önkormányzati észrevételeket is lesöpri az asztalról” – mondta korábban a Népszavának Rádai Dániel józsefvárosi alpolgármester, aki szerint semmilyen városfejlesztési érv nincs erre a beruházásra. Pikó András, Józsefváros polgármestere egyenesen emberkísérletnek nevezte a Rádió épületének eltüntetését, ami szerinte felelőtlen, cinikus, minden elemében a Fideszre jellemző történet.

A Pázmány Budapestre költöztetéséről 2020 márciusában nyújtott be törvényjavaslatot Semjén Zsolt, ami gyorsan át is ment a fideszes törvényhozói gépezeten. Az állam „ingyenesen és per-, teher- és igénymentesen” átadta a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának a Magyar Rádió korábbi épületegyüttesét a Palotanegyedben, amiért megkapta a piliscsabai Makovecz-házakat, amelyekkel azóta sem tudnak mit kezdeni. Az új campus tervezőit rapid építészeti pályázaton választották ki még 2021-ben. A tervezők deklarált célja a campus területén lévő Károlyi és Eszterházy paloták megőrzése volt, ezekhez igazodnak az új részek. Az első meglehetősen grandiózus terveken többek között kézilabdacsarnok, fitnesz és konferenciaterem, kollégium és egy kápolna is szerepelt.

A 200-250 milliárdosra becsült beruházás befejezését legutóbb 2027 őszére ígérték, az előkészítés határidejét 2025 végére tolta ki az Orbán- kormány. Ebbe belefért volna, hogy megvárják a bontási engedélyt megtámadása miatt indult közigazgatási per végét. A civilek azonban hiába kértek azonnali jogvédelmet, ami a bontás ideiglenes leállítását jelentette volna, a Fővárosi Ítélőtábla ezt elutasította, 

így megkezdődhetett a munka és még jó ideig folytatódhat, hiszen a bíróság októberben novemberre halasztotta a tárgyalást. Így még jogosabb a tiltakozók által már nyáron feltett kérdés: „Mit csinálnak, ha nyerünk, visszaépítik, amit elbontottak?”

Az új építészeti tervekről, a bontásra vonatkozó korábbi ígéretek betartásáról és a lakók kártalanításáról most ismét megkérdeztük az ÉKM-t. A tárca válaszában azt írta, hogy a beruházás közvetlen környezetében lévő társasházak tulajdonosainak való ajánlattételre csak az előkészítés előrehaladásával kerül sor. (Lázár János építési miniszter júliusban azt ígérte: vételi ajánlatot tesznek azoknak a lakástulajdonosoknak, akiknek ingatlanjaik a Pázmány Campus közvetlen közelében van.) Az érintett épületek felmérésére viszont már megtörtént. A 114 lakásból 35-be nem jutottak be a kivitelezők, egy tulajdonos nem kért belőle, míg a fennmaradó 79 ingatlan esetében jegyzőkönyvet vettek fel, így a teljes dokumentáció rendelkezésre áll a bontás során esetlegesen keletkező sérülések követésére.

A tiltakozás hatására módosították az építészeti terveket is. A korábbi elképzelésekhez képest a mélygarázs és a sportfunkciót gondolták újra a szakemberek, a „környezet optimális mértékű terhelése” és „a zöldfelületi mutató növelése” érdekében. A kivitelező kiválasztására irányuló közbeszerzést még nem írták ki, az építkezés kezdete tervezetten 2025 közepe.

A nemzeti kultúra szócsöve

A világ legrégebbi működő stúdiópalotájáról beszélünk. Miért mondom, hogy működő?

Mert a Szentkirályi utca 22. még most is működik, ott vezényelte tavasszal Megalopolis című filmje zenéjét Francis Ford Coppola, a Berkeley Egyetem is használta ezeket a stúdiókat, ami mégiscsak bizonyítja, hogy érnek valamit

 - teszi hozzá a 12 ponthoz Sávoly Tamás. »Anno azért építették ezt az épületet a Nemzeti Múzeum háta mögé, hogy a nemzeti kultúra szócsöve legyen. 1956-ban itt tört ki a fegyveres felkelés, tehát forradalmi emlékhely is” – emeli ki a levéltáros, aki a kérdésre, hogy menthető-e még valami, így felel: „A 6-os stúdió semmiképpen nem menekül meg. Folyamatban van egy per a változtatási tilalom elrendelésével kapcsolatban, ha a civilek nyernek, akkor vissza kell állítani az eredeti állapotot. Azaz újra fel kell építeniük a 6-os stúdiót – veti fel az abszurd lehetőséget. »A Pollack Mihály téri épület bontása pedig a statikai vizsgálatok szerint a veszélyezteti a szomszédos Esterházy-palotát, amely a rázkódás hatására nagy valószínűséggel össze fog omlani« – (vész)jósol Sávoly Tamás.  (Népszava)