A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett első becslés szerint a gazdasági output 2023-ban csaknem egy százalékkal maradt el a 2022-es évi szinttől.
Vajon a szerdán napvilágot látott, vártnál gyengébb GDP-tényadat egyszeri tényezőknek tudható-e be vagy tartós ütemvesztésről árulkodik?
S vajon lenne-e sokkal nagyobb piac az üzleti elvű vállalati beruházásokhoz, ha a hitelkamatszint kormányzati nyomásra kettő százalékponttal lejjebb lenne?
Lenne-e az újabb állami és magánberuházásokhoz munkáskéz?
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett első becslés szerint a gazdasági output 2023-ban csaknem egy százalékkal maradt el a 2022-es évi szinttől: a bruttó hazai termék a nyers adatok alapján 0,9, a szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok alapján 0,8 százalékkal csökkent. A tavalyi év utolsó negyedéve nem hozott lendületet; az őszi trimesztermben mért méni élénkülés nem folytatódott. Ezt viszont a korábban bejött részadatok (ipari termelés, kiskereskedelmi forgalom, külkereskedelem) alapján várni lehetett.
Ezzel együtt a most kihozott – és még különféle adatrevíziónak alávetett – statisztikai adat gyengébb, mint amit a kutatóhelyek, nemzetközi szervezetek publikáltak az év végén vagy az idei év kezdetekor. Az Európai Bizottság őszi kitekintése mínusz 0,7 százalékot becsült, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a mínusz 0,6 és mínusz 0,4 százalék közé tette a maga becslését, a Kopint-Tárki és a GKI Gazdaságkutató mínusz fél százalékot állított be tavalyi bázisként.
Nem túl nagy eltérések ezek, és érdemben nem változtatnak a növekedési kalkulációkon. A vártnál kisebb bázis után elvileg valamivel nagyobb lehet a növekedési százalék az új évben, viszont más logika szerint a bázisév végi gyengélkedés pesszimistább képet ad a gazdaság állapotáról, és ilyenkor az előrejelzést készítők hajlamosak lefele vinni a prognózisukat.
A lényegi kérdés ilyenkor az, hogy a vártnál gyengébb tényadat (esetünkben: 2023 utolsó három hónapjának stagnálása a július-szeptemberi negyedévhez képest) egyszeri tényezőknek tudható-e be. Akkor ugyanis nem kellene lefelé irányuló korrekciót alkalmazni a rákövetkező év előrejelzése során, sőt majd pozitív bázishatással is kellene számolni 2024 Q4-nél. Vagy mégis tartós az ütemgyengeség?
Korábbi elemzéseink megengedték az optimistább feltételezést. Például az ipari termelés nagy decemberi visszaesésében nyilván szerepet játszottak egyszeri tényezők: a világkereskedelmi utakat ért fenyegetések miatt ellátási gondok jelentkeztek, amelyek elvileg felszívódhatnak, enyhülhetnek – ha más és nagyobb zavarok nem lépnek fel.
Csakhogy az elmúlt négy év a maga sokféle bajaival, kríziseivel elég példát szolgáltatott arra, hogy az egyedi bajok képesek sorozatot alkotni, és együtt tartós ütemvesztéshez vezetnek. Ezért a prognózisok mögé állítandó szokásos feltételrendszer (milyen lesz a világkereskedelem, a nemzetközi kamatszint, a kritikus termékek ára és hozzáférhetősége) mindig kiegészül egy vagy több véletlenszerű elemmel, amelyet az előrejelző csapat nem képes számszerűsíteni, mégis valahogy bele kell építenie a valószínűnek gondolt jövőbeli folyamatba.
A hazai kutatóintézetek már az év eleji hivatalos statisztikai adatok és saját vizsgálataik, konzultációik alapján, még a friss GDP-adat megismerése előtt, mérsékelt normalizációt valószínűsítettek a 2024-es évre. A Tárki-Kopint a 2023-ra becsült mínusz fél százalékos GDP-mérséklődést követően 2,5 százalékos gazdasági növekedést állított be az éves kitekintésére, mindössze 4,5 százalékos éves fogyasztóiár-indexszel; a GKI Gazdaságkutató egy árnyalattal kisebb (2,2 százalékos) output-növekedéssel és 6 százalékos inflációs rátával számol. Az Európai Bizottság növekedési előrejelzése 2,4, inflációs prognózisa 5,2 százalék.
A két hazai intézmény előrejelzése között markáns a különbség a várható infláció megítélésében van. Nemcsak a másfél százalékpont (4,5 versus 6 százalék) a lényeges itt, hanem a kormányzati, jegybanki előrejelzésekhez mért pozíció: az első a hivataloshoz közeli, az utóbbi kutatóhely azt meghaladó inflációs értéket tüntet fel a makrogazdasági kitekintésében.
Mivel a KSH által alkalmazott sajátos módszertan szerint a 2023-as esztendőben 17,6 százalékos volt az infláció, így akár 6, akár 4 százalék körül lenne a pénzromlás üteme, azt lehetne mondani, hogy mindenképpen gyors lesz a dezinfláció az idén.
Csakhogy. Vannak kisebb mérési gondok: a hatósági árassá tett lakossági energia esetében a statisztikai hivatal az „olcsó és drága” fogyasztási kategóriák szerinti mennyiségi változásokból vezeti le a havi árindexet, ami rövidtávon nyilván torzulást visz a fogyasztói kosár egy nem jelentéktelen tételének mérésébe. További kisebb mérési bizonytalanság adódik az év eleji üzemanyagár-alakulásnál is, mivel a bevezetett jövedékiadó-emelés árszintnövelő hatása még nem futotta ki magát, itt is tehát késleltetéssel kell számolni.
Így jött ki a sajtóban kellemes meglepetésként aposztrofált 3,8 százalékos 2024. januári fogyasztóiár-index (a megelőző évhez képest). Ez „túl jó” adat, sokfajta értelemben. A jegybanki döntéshozatalban, de a cégek számára is most érdemes megnézni a maginflációs adatot, amely 6,1 százalék volt; ez nem tartalmazza a hatósági áras cikkeket, feldolgozatlan élelmiszert, viszont a kevésbé ingatag és intervenciónak közvetlenül ki nem tett áruk, szolgáltatások többségét igen.
Ezeket tekintheti a laikus csupán a mérési, technikai ügyek, holott nem jelentőség nélküliek. Az is lényeges, hogy a cégeknél a szerződések átárazása, a munkaszerződések újrakötése ma már elnyúló folyamat, nem annyira egyszeri, évvégi ügy, mint korábban. Így aztán a januári árindex (amely egyébként a hó közepének a viszonyait írja le, jól-rosszul) egyáltalán nem oszlatott el minden kételyt. Ez látható a különféle prognózisok szórásából. A munkavállalói szervezetek, de a munkaadók is a hat százalékos éves inflációt emlegetik a megszólalásaikban. A 6 százalék is eleget tesz a dezinfláció fogalmának, de roppant messze marad az árstabilitástól, még annak az MNB által felvizezett definíciójától is (az éves 3 százalék, de 4 százalékig feltolt toleranciasávval).
És itt lép be egy újabb bizonytalansági tényező: a magyar politika. Nem a gazdaságpolitika, mert arról önmagában nehéz beszélni minálunk, még belpolitikailag viszonylag nyugodalmas évben sem. Most azonban egyáltalán nem ilyen időket élünk.
Eleve a nyári kettős választás ténye szavatolja, hogy kizárólag politikai megfontolások alapján szülessenek a kormányzati döntések. A kormány kommunikációja a gazdasági vonatkozásokban egyszerű volt az utóbbi időkben: az inflációt, amelyet úgymond külső erők, esetleg bizonyos profitéhes hazai szereplők okozták, határozott beavatkozásokkal megtörte a kormány, és most már a növekedés a feladat.
Hihető ígéret kell!
A kommunikáció tartalmával e helyütt felesleges foglalkoznunk, mint ahogy azzal sem, hogy a növekedés a tavalyi évre is meg volt ígérve. A most kijött negyedéves adat kellemetlen, ettől azonban az idei növekedési ígéret még megáll. Sőt még fontosabbá válhat, a hirtelen kipattant pedofília-botrány miatt. Az ugyanis a kormányoldal nagy erővel terjesztett családbarát, gyerekvédő ideológiáján ütött sebet, pontosan olyan ügyben, amelyet a gazdasági viszonyokkal, állami szolgáltatásokkal elégedetlenkedők leszerelésére, a szegénységi küszöbön élők figyelmének elterelésére használt a propagandagépezet. Most tehát, ha lehet, még fontosabb lenne az anyagi viszonyok javulásának hihető ígérete.
A gond az, amint az már több korábbi elemzésemben szóba jött, hogy a jelenlegi munkaerőviszonyok, a tőkeállomány, az adott technológiai szint oldaláról nincs benne a magyar gazdaságban az erős növekedés képessége, és a külső piaci körülmények sem gyakorolnak tényleges húzóerőt. Ha a realitások talaján marad az elemző, akkor valahol a GDP kettő és három százalék közötti növekedésével számolhat. A lakosságot azonban nem a GDP izgatja. Inkább, ha egyáltalán, hanem a belső hazai felhasználás, azon belül pedig a ténylegesen elkölthető jövedelem emelkedése érdekli – e vonatkozásban a GDP-index tényleg eléggé kétséges eligazítást ad. Bőven fakad további bizonytalanság a nemzetközi cserearányok, a felhalmozási ráta, a külső transzferek (EU-támogatás) mértékének alakulásából.
Természetes úton tehát a GDP kettő vagy három százalékos emelkedése van benne a magyar gazdaságban most. 2024 lehetne a konszolidáció éve, a dezinfláció nyugodt folytatásával, a reálfogyasztás helyreállásával, a már túlértett szerkezeti bajok fokozatos enyhítésével, így különösen az energiafelhasználás és az energetikai diverzifikáció ügyeiben. Érezhető azonban, hogy erős a készség a kormányzaton belül a növekedés állami eszközökkel való (mindig csak átmeneti!) felgyorsítására.
Ennek a kormányon belüli irányzatnak az élén Nagy Márton miniszter áll, aki rendszeresen azt állítja, hogy az eddigi inflációt okozó jelenségek már eltűntek, és így nem hozzák vissza az infláció újbóli emelkedését. De ha mégis kissé feljebb csúszna az infláció, teszi hozzá, az sem lényeges. Mint nyilatkozta, a gazdaságpolitika (érted: politika) szempontjából nem lényeges, hogy négy-öt százalék vagy három a pénzromlás, mert az év karakterét a növekedés helyreállása adja. Ezen a politikai alapon tartós nyomás alá helyezi a Magyar Nemzeti Bankot, a mostaninál gyorsabb jegybanki kamatcsökkentést sürgetve.
Az infláció azonban nem múlt el. A magyar gazdaság adott kockázatossága miatt csak jelentős pozitív reálkamat mellett lehetséges a forintárfolyamot úgy-ahogy stabilizálni. Márpedig az érdemben gyengülő forint újabb lendületet adna a költségek, árak emelkedésének.
Ilyen gyenge növekedési rekorddal a háta mögött a magyar állam nem remélheti az országkockázati besorolás javulását, sőt a relatív megítélés könnyen romolhat. Hiszen 2023 mindenki számára nehéz esztendő volt, de a térségben csak Magyarország szenvedett el érezhető recessziót, és emellett verte a mezőnyt az éves inflációval. Az év vége még a külkereskedelmi és a fizetési mérleg vonatkozásában sem volt kedvező, amint azt a friss adatok mutatják. A költségvetés tavalyi megcsúszása pedig azt hozta, hogy 2020-zal kezdődően négy éven át lett sokkalta nagyobb az államháztartás deficitje, mint a megelőző évek trendje, és mint amennyit indokolt volna a járványellenes fellépés, a gazdasági újraindulás.
A velünk összehasonlítható országok nagy többségében a mienknél jóval kedvezőbben alakultak a költségvetési indikátorok. Egyébként is, egy sor lényeges mutató szerint komoly relatív romlást hoz Magyarország 2023-as éve. Más sem kellett még mindehhez, mint egy belpolitikai botrány. De ha az eddigi politikai krízist, az államfő cseréjét, és még amit hozhatnak a napok, nem gondolnák túl a külső elemzők, pénztulajdonosok, hitelminősítők, másként áll a helyzet a kormány és a jegybank közötti csata, a kormányon belüli diszharmónia dolgában. Azt bizonyosan komolyan veszi, a közvetlen pénzügyi hatások miatt.
Ha a következtetés a forintvalutától való elfordulás, az egyszerre tenne be a növekedési aspirációnak és a dezinfláció folytatódásának.
Az év második felében jön el az igazság órája?
Most még csak ott tartunk. hogy a gazdaság közepesen gyenge állapotban fordult rá a 2024-es évre. Abban akár még igazuk is lehet a gazdasági növekedési gondolatkörében mozgó kormánytényezőknek, hogy jelenleg nincs túlfűtve a gazdaság, sőt inkább növöget a munkanélküliek száma, halvány a beruházási tevékenység. De vajon lenne-e sokkal nagyobb piac az üzleti elvű vállalati beruházásokhoz, ha a hitelkamatszint kormányzati nyomásra kettő százalékponttal lejjebb lenne? Lenne-e az újabb állami és magánberuházásokhoz munkáskéz?
Ez most pontosan az a ciklus-szakasz, amikor hagyni kellene a gazdasági szereplőket, hogy a nagy inflációs hullám zömének a levonulásával hozzászabják üzleti terveiket az új realitásokhoz. Ám félő, hogy a nyári választásokra tekintettel ismét az erőltetett élénkítést ajánlók hangját hallja meg a végső döntéshozó: legalább ígérjen a kormány valami dinamikát.
A realitásoktól azonban nem lehet tartósan elszakadni. Legkésőbb az év második felében a folyamatok visszatérnek a valóság talajára. (mfor.hu)