Az elmúlt hetek az Egyesült Államokban és Németország is fontosak voltak a költségvetés szempontjából.
Az USA-ban a kongresszus mindkét háza elfogadta Donald Trump „nagy, gyönyörű törvényét”, amelyet az elnök július 4-én, a függetlenség napján írt alá.
Németországban eközben Friedrich Merz kancellár kormánya megállapodott a 2025-ös költségvetésről és a kiadási oldal évtized hátralévő részére vonatkozó pályájáról. Mindkét országban nagyobb költségvetési hiányt és magasabb adósságot irányoznak elő, de nagyjából ennyi a közös bennük.
Az amerikai költségvetés állandósítja Trump 2017-es adócsökkentéseit, és adómentességet biztosít a borravalóra, a túlóradíjakra és az USA-ban összeszerelt gépjárművek hitelkamataira. Ezeket a rendelkezéseket az alacsony jövedelmű háztartásoknak nyújtott egészségügyi támogatások és élelmiszersegélyek csökkentésével, valamint a tiszta energiával kapcsolatos számos adókedvezmény megszüntetésével „fizetik” meg, ha ez helyes szó erre.
Olyan sok negatívumot lehetne mondani Trump „nagy, rossz törvényéről”, hogy nehéz eldönteni, hol is kezdjem. A jogszabály masszívan regresszív, mivel a vállalatok és a gazdagok számára történő adócsökkentést a legszegényebb családok támogatásának csökkentésével kombinálja. Azáltal, hogy fokozatosan megszünteti a háztetőkre szerelhető napelemekre, az elektromos járművekre és a zéró emissziós villamos energiára vonatkozó adókedvezményeket, katasztrofális hatása lesz a környezetre. Tekintettel arra, hogy a tudományos kutatások finanszírozásának csökkentését és az egyetemekre kivetett új adókat is tartalmazza a csomag, nehéz elképzelni, hogy az a termelékenység növekedésének cunamiját indítaná el.
Ráadásul a büdzsé költségvetési szempontból felelőtlennek tekinthető. A Kongresszusi Költségvetési Hivatal, az ország pártoktól független költségvetési ellenőrző szervének becslése szerint a büdzsé a következő évtizedben 3,5 ezer milliárd dollárral növeli a hiányt. Ez talán nem tűnik nyomasztó tehernek egy 30 ezer milliárd dolláros gazdaság számára, de figyelembe kell venni, hogy
a deficit már most is meghaladja a GDP 6%-át, a GDP-arányos adósság 120%, valamint kamatok szintje magas és növekszik.
Az USA-ban van egy olyan költségvetési szabály, amely kötelező érvényű a kongresszusi egyeztetés (reconciliation) esetében, amely annak a jogalkotási folyamatnak a neve, amely lehetővé tette a képviselőházi és szenátusi többségnek, hogy a végső törvényjavaslatot keresztülvigye. Ez a Byrd-szabály néven ismert rendelkezés megakadályozza az egyeztetés alkalmazását, ha a költségvetés a kezdeti tíz év után a korábbi bázishoz képest tovább növeli a hiányt – ahogyan a CBO szerint a jelenlegi törvény fogja tenni.
A szenátus úgy "kezelte" ezt a problémát, hogy kreatívan határozta meg a viszonyítási bázist, hogy az tartalmazza Trump lejáró adócsökkentéseit, így a hiánynövekedés kisebbnek tűnik. Ennyit a Republikánus Párt adósságstabilizálással kapcsolatos retorikájáról.
Németország is lazított a költségvetési szabályon, de csak részben, és ami döntő fontosságú, nem olyan módon, amely az adósság fenntarthatóságát veszélyezteti.
Az ország adósságfékét, azt az alkotmányos előírást, amely a GDP mindössze 0,35%-ára korlátozza a hitelfelvételt ciklikusan kiigazított alapon, márciusban módosították, hogy az ne vonatkozzon a GDP 1%-át meghaladó katonai kiadásokra, valamint az infrastrukturális kiadások fix csomagjára.
Az indoklás világos és meggyőző. Németország biztonsága érdekében több védelmi kiadásra van szükség, tekintettel az Európa szomszédságában lévő harcias Oroszországra és arra az új valóságra, amely szerint az USA már nem számít megbízható szövetségesnek. Hasonlóképpen, további infrastrukturális beruházásokra van szükség, hogy kezeljék a régóta fennálló infrastrukturális hiányosságokat, amelyek most a gazdasági növekedést fenyegetik.
Míg az USA költségvetése 12,5 milliárd dollárt tartalmaz a légiforgalmi infrastruktúra korszerűsítésére, addig a német költségvetés 12 éven keresztül évi 42 milliárd eurót (49 milliárd dollárt) irányoz elő vasút- és közúti beruházásokra, az energiahálózatokra és a klímaváltozás elleni küzdelemre – és mindezt egy olyan gazdaságban, amely az amerikaiénak csak a hatodát teszi ki.
Nem nehéz kitalálni, hogy melyik ország költségvetési stratégiája lesz nagyobb hatással a gazdasági növekedésre.
De miközben Németország lazított az adósságféken, és az állami hitelfelvétel most növekedni fog, a továbbra is érvényben lévő rendelkezések megakadályozzák, hogy a német államadósság korlátlanul növekedjen. Kritikus fontosságú, hogy a továbbra is a 0,35%-os hiányplafon alá tartozó tételek közé tartoznak a kamatfizetések – még a védelmi kiadások növelésére és az infrastruktúra korszerűsítésére felvett adósság kamatai is. Mivel egyre több adósságot bocsátanak ki ezekre a célokra, és egyre több kamatot kell megfizetni, más kiadásokat kell csökkenteni, vagy adókat kell emelni, hogy a 0,35%-os korlátot tartani lehessen.
Ez automatikusan stabilizálni fogja a GDP-arányos adósságrátát, bár a jelenlegi 63%-os szinthez képest ez közelebb lesz a GDP 100%-ához. De ha Németország nem hagyja el teljesen az adósságféket, akkor az adósság fenntarthatósága terén nem lesz olyan válság, amelyben ez az arány korlátlanul emelkedik.
Ez persze egy nagy "ha". De, aki ismeri Németországot, az tudja, hogy a németek erkölcsileg és politikailag elkötelezettek a fenntartható adósság mellett. A költségvetési szigor alapos okkal – például a nemzetbiztonság és a hosszú távú növekedés érdekében – történő enyhítése egy dolog. Egészen más dolog feladni minden józan észt a költségvetés kapcsán.
A németek tudják, mi a két dolog közötti különbség. Sajnos, Trump Amerikája nem. (Portfolio)