A rossz minőségű oktatás hatása nem most érződik rögtön, hanem tíz év múlva. És nem fogunk tudni azonnal javítani rajta, ahhoz kell további tíz év, vagyis rögtön húsz éves lemaradásban vagyunk – állítja Lannert Judit oktatáskutató. Interjú.
Az október 23-i tüntetés a sokadik olyan demonstráció volt az elmúlt több mint egy évtizedben, amely az oktatás fenntarthatatlan helyzetére hívta fel a figyelmet. Mégsem változott semmi. Lehet még várni bármit is egy ilyen demonstrációtól?
Fontos, hogy életben tartják a lángot, még akkor is, ha ez jelenleg elsősorban csak Budapesten sikerül. És arra is biztosan jók ezek a tüntetések, hogy az oktatás helyzetével elégedetlenek láthatóak maradjanak, aktív állampolgárok lehessenek. Emellett kezdenek egymásra találni azok a civil szervezetek, amelyek az oktatás ügyével foglalkoznak. Ugyanakkor nekem nagyon hiányoznak az egyetemisták.
A 2010-es évek elején ők kezdtek el először szerveződni, tiltakozni. Hova lettek azóta az egyetemisták?
A professzorok és az egyetemi vezetők többsége beállt a sorba, totálisan behódolt a hatalomnak, egyáltalán nem mutatnak példát a diákjaik számára ilyen szempontból. Egészen dermesztő élmény, hogy az egyetemi és akadémiai szféra ennyire hallgat, miközben egy ilyen helyzetben nekik lenne a legnagyobb szerepük a tiltakozásokban. És közben egészen különleges dolog, hogy ennyire fiatal gyerekek állnak ki, és próbálnak változást elérni.
Vidéken is ugyanolyan rossz az iskolák helyzete, sőt. Miért mondja mégis, hogy ez látványosan budapesti történet jelenleg?
Mert nekik, főleg a fővárosi elitgimnáziumokban, még vannak olyan pedagógusaik, akik mernek példát mutatni ilyen téren, és támogatják őket, hogy kiálljanak a jobb oktatásért. És az is igaz, hogy paradox módon Budapesten és Pest megyében a legnagyobb a pedagógushiány, mert itt van a tanároknak a legtöbb lehetősége továbblépni, ha el akarják hagyni a szakmát, vagyis ez valójában a főváros erősségét mutatja. Jártam mostanában több vidéki iskolában, ahol mindenki aláírta a státusztörvényt, és ez teljesen érthető, de ez azért nem jelenti azt, hogy nincsen baj.
Az OECD legfrissebb, szeptember közepén megjelent oktatási jelentésében (Education at a Galnce 2023) több mutatóban is utolsó helyen végzett Magyarország. De a tanár-diák arányra vonatkozó adatokat a kormányzat is szívesen idézte, mondván: míg nálunk egy tanárra átlagosan 10,6 diák jut, addig az EU-ban átlagosan 12,1 diák. Kinek higgyünk, hogy kell értelmezni ezeket a számokat?
Az adatok félreértelmezése zajlik. Nem nyíltan hazudnak, csak kivesznek a kontextusból egy valós számot, és teljesen félremagyarázzák. Az a probléma, hogy hiába jut kevesebb gyerek egy tanárra, mint az uniós átlag, a rendszer nagyon pedagógus-intenzív; sok a kicsi iskola és nagyon sok a tantárgy, viszonylag sok tanórával. Vagyis túl sok pedagógust alkalmazunk, ami persze abszurdnak hangzik a jelenlegi helyzetben, amikor mindenki a tanárhiányról beszél. Meg kellene látni az összefüggést: minél több a tanár, annál kevesebbet tudnak nekik fizetni. Ha alulfizetett a pedagógus-szakma, a fiatalok nem fogják ezt a pályát választani. Először mindig a béreket kell nézni. Ha nem marad el a diplomások átlagbérétől a pedagógusok bére és úgy jut kevés tanuló egy pedagógusra, akkor ott valóban minőségi oktatás lehet. De ha a viszonylag jó tanár-diák arány ára, hogy alulfizetett, rosszul felkészült pedagógusok tanítanak, annak még akkor sincs értelme, ha egyébként kicsik a csoportok.
A Népszavának a hétfői tüntetésen arra panaszkodott egy szülő, hogy a gyerekének naponta három órája marad el, vagy helyettesítés van. Az utóbbi években sokan, sokszor prognosztizálták az oktatás összeomlását. Lehet, hogy ez már az?
Ez már bizonyos értelemben az összeomlás. Az orvosok bérét valamilyen mértékben rendezték, mert jött a Covid, és az emberek rájöttek, hogy meg lehet halni. A rossz oktatásba nem halunk bele, a többség szerint akkor az nem is igazi probléma. Az empátia, a kreativitás és képzelőerő hiányát mutatja, hogy nem látjuk: a rossz minőségű oktatás hatása nem most érződik rögtön, hanem tíz év múlva. És nem fogunk tudni azonnal javítani rajta, ahhoz kell további tíz év, vagyis rögtön húsz éves lemaradásban vagyunk. Hiába látjuk mi, a szakmában dolgozók, hogy baj van, sok szülőnek ez csak akkor esne le, ha egyszer csak nem tudná bevinni a gyereket az iskolába. Arra viszont nagyon figyelnek az oktatásirányításban, hogy ez ne forduljon elő, közben lassan gyerekmegőrzővé válik az iskola. Jelenleg a pedagógusok majdnem fele elmúlt ötven éves, ők még nagyon jó uniós pénzekből megvalósuló képzésekben részesültek, viszont ők öt-tíz év múlva el fognak tűnni, akkor jön majd az igazi beszakadás. Akik utánuk jönnek, sajnos már nem olyan minőségű szakemberek. Az OECD nemzetközi tanárvizsgálata (TALIS) is azt mutatta ki, hogy nálunk paradox módon a fiatalabb tanárok kevésbé felkészültek, mint az idősebbek.
Ad valódi válaszokat a kormányzat ezekre a problémákra?
A pedagógus-életpályamodell tíz évvel ezelőtti bevezetése egy erre tett kísérlet volt, de csúfosan megbukott, a mostani státusztörvény tulajdonképpen ennek a beismerése. A kudarcait, mint például a pedagógushiányt, nem szívesen ismeri be a kormányzat, de több megoldással is próbálkozik közben, csak nem beszél róla. Pedig sokkal jobb üzenete lenne, ha látnánk, hogy csinál valamit, mint ennek a folyamatos tagadásnak. Az egyik ilyen megoldási kísérlet a Science, vagyis a komplex természettudományos tantárgy bevezetésére tett kísérlet, ami az ezen a területen tapasztalható kritikus tanárhiányra egyfajta válasz lehet. A másik próbálkozás, hogy egy ideje egyes alapképzésekre építve már két vagy három féléves mesterszak elvégzésével is tanári diplomát lehet szerezni. Ez nem egy ördögtől való dolog, sok más ország is hasonló módszerekkel próbálkozik. Ezt természetesen a szakma nem szereti, de én úgy gondolom, hogy egy válságos időszakban az ilyen kreatív megoldások igenis működhetnek.
De ettől önmagában nem lesz vonzóbb a pedagógus-szakma a fiataloknak. Az OECD jelentés megállapította: nálunk a legalacsonyabb a kezdő pedagógusok bére, sőt a reálbérek értéke 7 százalékkal csökkent 2015 óta.
Valóban a bérrendezéssel kellene kezdeni. A pedagógusok a diplomás átlagbér 60 százalékát keresik, ami nonszensz. A béremelésre a forrást nem Brüsszeltől kell várni, a költségvetésből kellene kezelni. A fiataloknál, pályakezdőknél lenne szükséges nagyobb mértékben emelni, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy többet keressenek, mint az idősebbek. Jelenleg 40 évet kell dolgozni ahhoz, hogy valaki eljusson a bértábla csúcsára, ezt az időt biztosan le kellene rövidíteni.
Azt, hogy iskolabezárásokra lenne szükség, egyetlen politikus sem vállalja fel szívesen, a kis települések ragaszkodnak az iskoláikhoz.
Ez is egy hosszú folyamat, amit a kommunikációval kell kezdeni. Ha normálisan működnének a tankerületek, éppen arra lennének jók, hogy felmérjék hol mire van szükség, melyik intézmény működik hatékonyan. És azután a lakossággal egyeztetve, a demográfiai adatok figyelembevételével megtervezhetnék a saját hatékony iskolahálózatukat. A helyi közösségeknek el kell magyarázni, hogy ha minden áron ragaszkodnak az iskolájukhoz, akkor az gyengébb lesz, a gyerekeik rosszabb minőségű oktatást kapnak, a pedagógusok alacsonyabb bért, nem lesz minden tantárgyhoz tanár. Az a baj, hogy elszoktunk tőle, vagy talán sose szoktuk meg, hogy problémákról problémamegoldó üzemmódban beszéljünk. A társadalom nagy része mindig beletörődik, hogy nincs változás, mert ez jár a legkevesebb energiával. Ezzel a mentalitással viszont nem lehet előrelépni. Ilyen értelemben a kényelmük miatt feláldozzák a minőséget a magyar emberek.
Visszatérve a pedagógusok terhelésére: az agyonzsúfolt tananyagokra is évek óta panaszkodnak tanárok, diákok, szülők egyaránt. Mégis úgy tűnik, akárhányszor nekiláttak a NAT átgondolásának, újraírásának, mindig csak egyre terjedelmesebb lett.
Az a baj, hogy a tanterveket a tantárgyak elismert szakértői írják, akik azt gondolják, hogy azzal tesznek jót, ha ától-cettig mindent beleraknak, és ezzel a saját kiválóságukat is bizonyítják. Nem értik a feladatot, hogy ez a gyerekekről szól, pedig már jó ideje tudjuk, hogy milyen kompetenciákra van szükség a XXI. században. Skandináviában érettségi projekt lehet egy viking hajó megépítése, amihez szükség van csapatmunkára, ismerni kell a történelmet, kell hozzá anyagismeret és még számtalan más. Ezzel azt tanulják meg a gyerekek, hogyan lehet újabb és újabb ismeretekre szert tenni, és egy egész életen át előrébb lépkedni. Ehhez a szemlélethez teljesen át kellene alakítani a tanulásszervezés módját, idejét, helyszínét. Nálunk az egész iskola az egyéni versenyre épít, holott erre az életben szinte soha nincs szükség, egy munkahelyen nem lánglelkű zsenikre, hanem csapatmunkára képes emberekre van szükség. Az idehaza uralkodó versenyszemlélet métely, teljesen ellentmond annak a tudásunknak, hogy minden gyerek más, és az összefüggések meglátása, a kreativitás, a problémamegoldás az alapvető értékek. Nálunk az a lényeg, hogy minél hamarabb megtaláljuk azt az egy-két tehetséget, akikre rengeteg erőforrást fordítunk, hogy aztán külföldre menjenek, mert a magyar gazdaság nincs azon a szinten, hogy föl tudja szívni ezeket a zseniket.
Lannert Judit
Oktatáskutató, közgazdász, szociológus és szociálpolitikus. Kutatásai elsősorban a pályaválasztással, a tanulói továbbhaladással, az iskola és a munka közötti átmenettel foglalkoznak. A T-Tudok oktatáskutató cég egyik alapítója, kutatója.
(Népszava)
