Marad néhány elrettentő példa, vagy néhány prédanő, akikkel könnyű leszámolni, levezetni a politikai feszültséget és hárítani a felelősséget.
És maradnak a női szavazók, akiknek csak a voksa számít. Véleménye, döntéshozó képessége nem. Vélemény.
A kor, amit élünk, Zuzana Čaputová kora kellene legyen. Minden adottsága, tudása, képzettsége és készsége megvan ahhoz, hogy kezelni tudja a válságot, amiben élünk. Jogvédő, környezetvédő, jogászként, aktivistaként egy-egy ügyet éveken, sőt évtizedeken át vivő kitartó közéleti személyiségként vált ismertté. Ján Kuciak halála után, jelentős részben az újságíró-gyilkosság miatt is indult az elnökválasztáson. Olyan politikusnőként lépett porondra, aki a legnehezebb helyzetben a legkockázatosabb feladat mellett kötelezi el magát.
Ez a bátorság és elkötelezettség konkrétan és szimbolikusan is megerősíthetné a hitet, hogy a tragédiák nem helyrehozhatóak ugyan, de van mód a jóvátételre. Van társadalmi erő a jogszerűséghez való visszatéréshez, a méltányosság helyreállításához. 2019 ígérete az volt, hogy az újrakezdést egy olyan nő viheti végig, egy olyan politikus nő, mint Zuzana Čaputová. Nem csak Szlovákia számára volt ez ígéret, hanem a térség összes országa számára. Hasonló krízisekkel, tragédiákkal küzdünk, a politikai élet és kultúra ugyanúgy züllik mindenhol. Akut hiány van érdekképviseletre, döntésre képes emberekből.
Bármennyire edzetten és tapasztaltan indult államelnökként Zuzana Čaputová, most visszavonul, és úgy vonul vissza, mint akin fogást talált az erőszakkal manipuláló politikai elit. A lejárató kampányok, az állandó megbélyegzés, a méltánytalan hangnem, a kooperáció iránti igény totális hiánya megtette hatását.
Kapitulált? Feladta? Túl gyenge volt? Erőre van-e szükség az erőszak rendszerében?
Szabályszerű történetek
Čaputová története mondhatni szabályszerű. Hasonló módon vonult vissza Jacinda Ardern, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke. „Elfáradt” – ezt hozta fel érvként, amikor bejelentette, hogy miniszterelnökként nem kívánja tovább folytatni, azt is hozzátette: a családjával akar több időt tölteni.
Novák Katalin, Magyarország korábbi köztársasági elnöke nem magától vonult vissza, és láthatólag nem is fáradt el. A rendszerváltás óta nem volt annyira aktív köztársasági elnöke Magyarországnak, mint Novák Katalin. És valószínűleg soha nem is volt olyan jelentős politikai támogatás köztársasági elnök mögött, ahogy Novákot a magyar kormány megteremtette. A mosolygós családanya, akivel demonstrálni lehetett, hogy Magyarország tényleg a nők, a családok országa, ahol a csak férfiakból álló kormány mellett mégiscsak vezető pozíciót kap egy nő.
Amilyen erős volt a politikai hátszél, amilyen stratégiával felépítették, fenntartották a Novák iránti rajongást éveken át, olyan nagyot bukott a kegyelmi botránnyal. Ma sem tudjuk: a formális hozzájáruláson túl mi volt a köztársasági elnöknő tényleges szerepe. Bármi is volt, bárhogy is vett részt benne, a vége ennek a női politikai karriernek is szomorú lett. Elszigetelődés, megszégyenülés.
Pedig Novák teljesen más utat járt, mint Ardern, vagy Čaputová: politikai karrierje során végig lojális volt, bármilyen látványosan is elnökölte Magyarországot, azért azt mindig érezni lehetett, ő jó esetben is csak a második a politikai arcvonalon, az első ember és a mindenki fölött álló férfi a miniszterelnök. Novák a Fideszből vált ki, hogy úgymond mindenki köztársasági elnöke legyen, semmit nem tett hozzá és semmit nem vett el a kurzusból, amelynek a része volt. Ez a megfelelési szándék, ez az azonosulási, a politikai tájba való beleolvadási készség volt a védjegye, a teljesítménye.
Hogy lehet, hogy az ennyire különböző politikai pályák mind ugyanoda visznek, mind ugyanoda vezetnek?
Sok tucatnyi más példát hozhatunk fel, ugyanaz a végkifejlet. Ana Brnabić szerb miniszterelnök, jelentős közigazgatási tapasztalattal, kisebbségvédelmi megbízásokkal, deklaráltan meleg politikusként semmi mást nem tud felmutatni, holott hét évig volt Szerbia miniszterelnöke, Szerbia első női miniszterelnöke – mint azt, hogy Aleksandar Vučić lojális embere. Vučić pedig hét év szolgálat után úgy cseréli le, mintha a szerb politikai élet egy epizodistáját küldené a sarokba.
Laura Codruța Kövesi a román korrupcióellenes küzdelmek legismertebb arca, ha ő ügyészként nem állja a sarat és a politikai támadásokat, soha nem verekszi ki magát Románia a legkorruptabb európai állam státuszából. Cserébe mit kapott Kövesi? Lejáratási kampányt – minden politikai oldalról, ellehetetlenítést. Szó szerint kiutálták Romániából az európai ügyészség nagy szerencséjére. Így lehetett belőle európai főügyész. De otthon, saját pályán neki sem állt a zászló, ő sem örvendhetett hosszú és kiszámítható szakmai pályának.
Romániának több befolyásos női minisztere, miniszterelnöke, miniszterelnök-jelöltje volt. Egyik sem jelentett évtizedes pályán maradást. Ellentétben a férfi politikusokkal, akik vagy kirobbanthatatlanok egy-egy tisztségből, vagy mindig újabb és újabb vezető pozícióban találják magukat.
Női fordulat helyett
A tízes években úgy tűnt, jön egy női politikai fordulat. Egyre több az aktív női szavazó, miattuk is, a politikai kultúra felfrissítése miatt is hasznos, ha egyre több nő kap (lista)vezető szerepet. Innen érkeztünk vissza egy-két ciklus alatt a nők botrányos eltávolításához, egy új típusú férfiuralom, férfidominancia megerősödéséhez.
Miért nincs politikai túlélés a nőknek, miért nem válik be egyetlen női politikai stratégia sem? Sem az önálló, autentikus, felkészült nők, sem a lojalitásból élő politikusnők nem maradnak talpon, miért?
Mert ebben a képviseleti rendszerben, politikai struktúrában a politikusnők nem illeszthetők be az érdekhálókba. Körülöttük akkor sem lesz szolidaritás, rendszerszintű támogatás, ha egyébként, a támadások mellett – mint Čaputová esetében – jelentős a támogatottságuk és az elismertségük. Jelentős, de nem elégséges ahhoz, hogy a nyomást hosszú távon bírni lehessen. És valószínűleg igaza van Čaputovának. Nem a nyomást kell bírni, nem a megalázás alapú társadalmat és politikai kultúrát kell fenntartani, hanem változtatni kell azon. A változáshoz pedig egyetlen, még oly kiváló nő is – kevés.
A politikusnő – bármilyen ideológia mentén politizál, bármilyen stratégiát követ – a kivétel, a kisebbség, a kuriózum. A nemi kvóta bevezetése a pártokon belül Közép-Kelet-Európában nem támogatott stratégia, nem elvárás, nem alapelv. Ha néha megvalósul némi méltányosság, akkor kegyként valósul meg, valami olyasmiként, amit pillanatnyi nagyvonalúságból megenged magának egy-egy szervezet, grémium. És amíg a nők politikusként egyedül vagy kisebbségben vannak egy férfipártban, addig a velük szembeni leszámolás, a nők diszkriminációja mint csoportkohéziós eszköz, mint ellenség- és bűnbakképzés mindig kéznél lesz. Az arányok miatti kiszolgáltatottságot mi, az etnikai kisebbségek tagjai ismerjük jól.
Így alakul ki politikai botrány általában a politikusnők körül. A leszámolások, a visszavonulások elrettentő erővel bírnak. Ugye, hogy nem nőknek való a politika? Ugye, hogy nem bírják a gyűrődést? – ez az általános percepció minden ilyen lemondás vagy lemondatás után.
Minden visszavonuló nő helyett egy még nem fáradt, még ereje teljében lévő nőnek kellene átvennie a feladatokat. Ehhez kellene utánpótlás, remény arra, hogy változnak a dolgok, ha lassan is, de javul a közélet minősége. Nem erre haladunk. Magyarországon hangzatos beszédet mondott Orbán Viktor a távozó köztársasági elnöknő méltóságáról. De nem merült fel, hogy egy másik nőt jelöljenek a posztjára. Nincs is kit: olyan kevés a pályán lévő politikusnő az országban, ahol a női princípiumról való szavalás, a családvédelem minden politikai kampány alfája és ómegája.
Mára, a Merkel-éra után évekkel idős, közép és új generációs női politikusnemzedékeknek kellene pályán lennie Közép-Európa szerte. Hiába volt a második világháború után egy-két biztató hullám, mára elfogynak a nők a döntéshozói testületekből. Az idősek nyugdíjba mentek, meghaltak (a szexuális és egyenjogúsító) forradalom után fél évszázaddal, a középnemzedék le- és felmond, kivonul. A fiatalabb nemzedék meg tanul a nagyanyák és anyák sanyarú sorsából. Lehetőleg távol tartja magát a közéleti szerepektől, vagy nagyon biztosra utazik.
Kit látunk még aktívnak? Marad néhány elrettentő példa, vagy néhány prédanő, akikkel könnyű leszámolni, levezetni a politikai feszültséget és hárítani a felelősséget. És maradnak a női szavazók, akiknek csak a voksa számít. Véleménye, döntéshozó képessége nem.
Ami pedig így kialakul, az az öncsonkító politikai szféra, amiben az erőszak újabb és újabb áldozatokat keres majd. Ha nem lesznek politikusnők, akiknek az alkatán, haján, magánéletén lehet gúnyolódni, akiket fel lehet áldozni a jelenkori politika folyamatosan lángoló máglyáin, akkor sem lesz béke. A boszorkányüldözés, amit ma államvezetésnek, politikának neveznek, újabb áldozatokat keres. Majd jönnek az újabb és újabb megbélyegezhető politikus férfiak, akikkel szintén le lehet számolni. Egyre nagyobb fordulatszámon pörög az autokráciák erőszakmotorja.
(Parászka Boróka/NAPUNK)
