Napjainkban immár naponta az ötvenes évek kommunista pártlapjának – a Szabad Népnek – a stílusát idéző címekbe botlunk a sajtótermékek címoldalain, mely sajátos jelenség különös módon egyaránt jellemzi a kormánypárti, a szabadelvű, valamint a függetlennek mondható print lapokat és hírportálokat.
Az immár ötödik éve stagnáló gazdasági állapotok közepette utolsó tartalékait felélő társadalmi többségnek a jómódú kevesek ellen való hergelése a mindenkori államérdeknek bizonyult térségünkben évszázadoktól fogva. Mostanság is mindehhez kísértetiesen hasonló közállapotokat vélhetünk felfedezni, ha képesek és hajlandóak vagyunk a sorok között olvasni. E „tradicionálisan” közép-európai hatalmi reflex érvényesüléséhez legnagyobb sajnálatunkra sok ellenzéki hírforrás is asszisztál tudatlanságból, felületességből, félelemből.
A főként turistákra fókuszáló (rövidtávú lakáskiadást célzó) platformok népszerűsége évek óta globális jelenség. A világpiacra hozzávetőlegesen egy emberöltővel ezelőtt berobbanó fapados légitársaságos kirobbanó sikere automatikusan termelte ki a spontán piaci igényt egy alternatív szállásszolgáltató szegmens megjelenésére vonatkozóan, hiszen a zömében fiatal, kisebb jövedelmű, így rövidebb időre utazó közeg gyökeresen eltérő igényekkel és lehetőségekkel bírt, mint a turizmust korábban domináló élemedett korú felső-középosztályi csoportok. A döntően a fiatal felnőttekből és a korábbi árszínvonalon távolsági utazást önmaguk számára mindaddig ritkán megengedő alsó-középosztályi nagyvárosi miliőkből rekrutálódó fapados célcsoport egy csapásra felismerte, hogy a diszkont légitársaságok szolgáltatási köre számára is megnyitotta a távolsági utazás lehetőségeinek tárházát.
Immár nem luxus elutazni a kontinens távoli csücskébe bármely világvárosból, habár kétségtelenül le kell adni a korábban evidencia számba menő kényelmi igényekből. A fenti közeg viszont életkoránál és pénztárcájánál fogva eleve alacsonyabb igényszinttel rendelkezett, így könnyebben alkalmazkodott a diszkont légitársaságok által nyomott árszínvonalon felkínált (sok idősebb jómódú turista számára felettébb spártainak tűnő) szolgáltatási szinthez.
A turizmus demokratizálódott, ami magával vonta a szállodaipar gyökeres funkcióváltását is. A korábban a jómódú kevesekre szabott csillagos jelzésű hotelláncok szolgáltatásai iránt a mindössze néhány napos városnézésre érkező fiatalok kevéssé tűntek nyitottnak. Se vásárlóerejük, se igényük nem volt meg azok igénybevételére, hiszen szűkre szabott idejük nagy részét a cél desztináció belvárosaiban sétálva töltötték aktív élményturistaként. Nem igényeltek wellness, szépészeti, kényelmi szolgáltatásokat, kulináris különlegességeket egy luxushotel területén, holott azt korábban a családosok és az idősebb párok érthető természetességgel várták el a hotelláncoktól. Sőt, korábban sokan úgy utaztak el nyári szabadságukra, hogy jószerivel el se hagyták a privát strandszakasszal rendelkező szállodakomplexum területét valamely Mediterrán luxusüdülő-övezetben.
A fiatal párok, egyetemista baráti társaságok, pár fős mozaikcsaládok dominálta új közeg viszont gyökeresen másféle szálláslehetőséget igényelt, ahová késő este is gond nélkül megérkezhet, ahol kevésbé formalizáltak a viselkedési minták, ahol nem kell feszengeni a személyzet jelenlétében, ahol szabadon megfőzhet magának az otthonról hozott, vagy a helyi piacon frissen vett alapanyagokból, netán hangosabb házibulit is csaphat a barátaival. Emellett a fiatalabb korosztályok esetében szüleik generációjához képest alapvetően megváltoztak az utazási szokások is. Ugyanis egyre nehezebb hosszabb időre szólóan egyben kivenni a szabadságot (főként a nyári turisztikai főidény során), így e korábbi gyakorlat helyett több hosszú hétvégére szoktak elutazni inkább az egyetemisták és a fiatal munkavállalók. E népes globális szubkultúra odahaza se tűri a kötöttségeket a munkahelyén, az iskolájában vagy a lakóhelyén, akkor miért tűrte volna otthonától távol éppen az utolsó szabadon elkölthető fillérjei terhére finanszírozott szabadsága alatt? A hátizsákos turisták mindent egybevetve külhonban is az otthoni kötetlenséget keresték, amely elváráshoz lássuk be bajosan illeszthető hozzá a csillagos besorolású szállodák luxuséttermeinek, wellness részlegeinek, rendezvénytermeinek és bárjainak tradicionális normák szerinti világa.
A fapados légitársaságok olcsón elérhető járataival nap, mint nap tömegesen érkező hátizsákos turisták hatalmas profittermelési lehetőséget jelentettek a 2008-as globális pénzpiaci krízisből lassan magára találó ingatlanpiacok kisbefektetői köreinek. A magán szálláshelyek ugyanis zömében a nagyvárosoktól távol eső turisztikai desztinációkban helyezkedtek el, így a nagyvárosokban nem állt rendelkezésre a szállodaiparon kívül más fogadószegmens, mint a krízis folytán zömében üresen álló garzonlakások összessége. Az élelmes informatikai vállalkozók révén mindehhez megteremtődött a keresletet és a kínálatot összekötő platform is, melynek révén olcsón elérhető hatalmas szálláshelykínálat vált hozzáférhetővé a glóbuszt keresztbe kasul beutazó hátizsákos turista szcéna számára. Az idegenforgalmi szféra ezen innovációnak hála robbanásszerű bővülést volt képes realizálni a globális pénzpiaci krízist követő bő évtizedben a pandémiáig bezárólag. A szóban forgó szegmens az egymást követő COVID hullámok lezárulta után gyorsan másodvirágzását kezdte élni világszerte: a legdinamikusabban bővülő szolgáltatói szegmens ezen időszak során a fapados légi személyszállítást is magában foglaló turizmusgazdaság volt a vonatkozó OECD-statisztika szerint, amiből hazánk (mindenekelőtt Budapest) éppúgy profitált, mint a nagyvárosi desztinációk csaknem mindegyike az öreg kontinensen.
Fontos megjegyezni, hogy a fapados légitársaságok tulajdonosai és a rövid időszakra szóló lakáskiadásban érdekeltté váló ingatlantulajdonosok nem vettek el fogyasztókat egyetlen más idegenforgalmi szolgáltatói körtől se, legfeljebb azok növekedési dinamikáját mérsékelték, hiszen e fogyasztói közeg korábban nem volt részese a távolsági turizmusnak.
Fontos megjegyezni: a téves közvélekedéssel szemben hatalmas közterhet fizetnek a hátizsákos turisták a forgalmi és a jövedéki adó révén az állami büdzsébe, így eleve nem lehet helytálló azon gyakorta kommunikált kormányzati álláspont se, miszerint e turizmusgazdasági alágazatból alig van haszna az országnak. Ezen túlmenően pedig jelentős többletfogyasztást is generál a nagyvárosi romkocsmákban, a helyi street food szolgáltatói körben, valamint az érintett lokációk kiskereskedelemi egységeiben a „fapadosok népe”.
Miután e megatrend turizmusgazdasági hozadékai csakúgy, mint az egyébként is megtépázott országimázsra gyakorolt pozitívumai vitathatatlanok, így mostanság más irányból kezdte támadni – nyilván a kedvező kormányzati érdekérvényesítő erővel bíró szállodaipari és luxuséttermi lobbi igényei mentén – e piaci szegmens szereplőit a magyar sajtó legjava. Az ágazatot nemzetközileg domináló globális szállodaipari láncok ugyanis ezen összességében gigantikus vásárlóerőt jelentő piaci szegmensre is szeretnék kiterjeszteni befolyásukat profittermelő képességük maximalizálása céljából, így a főként kisvállalkozók, magánháztartások és kisbefektetők sokaságából felépülő (azaz korántsem intézményi befektetők dominálta) szektor gyenge alkuerejét és csekély médiaképességét kihasználva a sajtón keresztül a közvéleményt igyekeznek felhergelni az ágazat haszonélvezői ellen.
Ebbéli tevékenységük kapcsán befolyásos partnerre akadtak a tartósan romló létkörülmények okán érthetően fokozódó népi indulatokat önmaga felől előszeretettel más társadalmi, gazdasági, politikai szegmensekre terelni igyekvő magyar kormányzat szereplőiben. Ezen üzleti és politikai érdek kumulálódott a valóban évek óta országosan létező, valamint a fővárosban vitathatatlanul egyre mélyülő lakhatási válság kapcsán tett kormánypárti nyilatkozatok keretében. A rövid időszakra szóló lakáskiadás lett ezáltal a mumus, amire mutogatva el lehetett magyarázni a drága albérletben tengődő kiskeresetű fiataloknak és aggodalmaskodó szüleiknek, hogy miért nincs esélyük az önálló otthon megteremtésére 20 és 40 éves koruk között. Még véletlenül se a rendszerváltó kormány (tanácsi lakásállomány elherdálásáért felelős) önsorsrontó lakásprivatizációs gyakorlata, az elmúlt évtizedben a cégeik kapacitásait leginkább a túlárazott uniós gigaprojektekben lekötő hazai építőipari klientúrák profitéhsége, valamint a kormányzat keveseket preferáló elhibázott CSOK-hitelezési tevékenysége tehető felelőssé a lakhatási krízisért, hanem a lakásaikat turistáknak kiadó haszonlesők.
Nagyszüleink emlékezhetnek még az állandó közellátási zavarokért a Rákosi-érában folytonosan a feketézőket, valamint a devizaüzéreket felelőssé tevő szlogenekre az állampárt által kiadott Szabad Nép címoldalairól. Akkor se az alapvetően hibás gazdaságpolitika volt a felelős a lakosságot sújtó közállapotokért, hanem a csalóknak kikiáltott kistermelők, kiskereskedők, piacozók. Azon kispolgári derékhad lett kikiáltva a nép ellenségének, melynek szorgos tagjai egyáltalán még hajlandóak voltak önkizsákmányoló módon, túlmunkával, életben tartott hivatástudattal kiszolgálni a vásárlókat a szocializmus szürke évtizedeiben.
Sajnos a rendszerváltás után lassan két emberöltővel napjainkban sincs ez másként. A három helyen maszekolva némi mellékesre szert tevő kisvállalkozó, aki hétköznaponkénti szabadideje és hétvégéi terhére egy-két évtized gürcölést követően lakóhelyén kívül szert tesz még egy apró metró-menti garzonlakásra, vagy a párjával összeköltöző (lakását életüket tisztességgel végigdolgozó, rég elhunyt nagyszüleitől évekkel korábban megöröklő) fiatal mind-mind közellenség, hiszen magánlakással rendelkezik, miközben a nép nem engedhet meg magának még egy nyomorult albérletet se éppen miattuk, mert haszonleső módon nyerészkedni akarnak. A média által megkonstruált fenti torz közvélekedés a kemény munkával megkeresett tisztes profitot nyerészkedésnek titulálja, ugyanakkor az árfolyamgyengítő kormányzati gazdaságpolitika folytán trendszerűen dráguló építőanyag-importról, valamint a kormánypárti klientúra által az egekbe emelt építőipari profitrátáról nemes egyszerűséggel hallgat a hazai sajtó java (nyilván e profitráta a vonatkozó pletykák szerint a politikusi zsebekbe általában visszaosztandó 30-40-50%-os alkotmányos költségektől korántsem függetlenül alakulhatott ki kis hazánkban).
A taxi vállalatok lobbiereje is állandóan az Uber-alkalmazás ellen hergelte a szabályozó hatóságokat, holott egy hasznos – és minden tekintetben innovatív – globális platform elérhetővé tette a korábban már-már legfeljebb a gazdag kevesek számára hozzáférhető taxizást az átlagbéren, vagy messze azalatt élő fiatal korosztály tagjai számára legalább a nagyvárosokban. A kreatív piaci megoldások a gazdasági fejlődés alapjai; ha azokat túlszabályozással megfojtja a lobbierővel bíró nagyvállalatok által örökkön befolyásolt államhatalom, akkor az előbb-utóbb ellehetetleníti a gazdaság működését, miként azt az immár évek óta nulla közelében stagnáló bővülési dinamika is mutatja hazánk esetében. Nem beszélve arról, hogy ha nem terjedhettek volna el a belsőégésű motorokkal hajtott személyautók ilyen-olyan szabályozások folytán a kontinentális Európában az elmúlt bő évszázad során, akkor az északi féltekén továbbra is csigalassúsággal araszoló konflisokkal közlekednének az emberek, akik gyalogszerrel járva még mindig kerülgethetnék a bűzlő lócitromokat a nagyvárosi gyalogátkelő-helyek mentén.
Az államszocializmus MSZMP-s elitje is előszeretettel támadta a kispolgári önzés terén élenjáró gebinest, aki a Balaton partján röpke két hónap leforgása alatt akarja rendre megkeresni egész éves megélhetési költségeit. E polgárellenes tradíció részeként a rendszerváltás után is minden országos hírfolyamba bekerülő pokolgéprobbanást követően az áldozat kapcsán rendszerint fontosnak tartotta megemlíteni a hírolvasó, hogy a sértett foglalkozása tekintetében vállalkozó volt. Egy társadalom, ahol rendre meg van bélyegezve a többletteljesítménye folytán tehetőssé vált polgár, folytonosan szegénységre van ítéltetve. Mert nem éri meg többlet energiát fektetni a hivatásba, hiszen annak eredményét előbb-utóbb úgyis elszedi az államhatalom, vagy az általa felheccelt csőcselék.
Mifelénk generációk sorának kollektív tudatába keservesen ivódott bele, hogy térségünkben a mindenkori hatalom üzemszerűen szegényt gyárt, mert az a jól felfogott érdeke, hogy szavazatot vásárolhasson közmunka-juttatásért, krumpli-osztogatásért, falunapi bográcsozásért cserében. A néhány – jó áron kiadható, kedvező fekvésű – lakással bíró kisvállalkozói közeg nyilván nem célcsoportja a mindenkori állampártnak hazánkban, ami torz logikájuk mentén érthető. Az már kevésbé fogható fel épp ésszel, hogy e már-már hagyományosnak tekinthető néphergeléshez miért asszisztál a szabadelvű sajtótermékek csaknem teljes köre Magyarországon.
Végezetül fontos megemlítenünk, hogy a kisvállalkozókon túlmenően a nagyvadakra is láthatóan kiadta a kilövési engedélyt a regnáló hatalom. A nemrég még a magyar és a horvát leggazdagabbak listáján szereplő Vitézy Tamás hajléktalanként tengődik egykori irodájában a sajtóhírek szerint, mert a korábban személyére deponált vagyonelemeket leírta nevéről és másoknak adományozta a nagypolitika. Könnyűszerrel adódik a kérdés: övé volt e ténylegesen valaha is bármi abból, amit magáénak vallott? Persze a megfogalmazott talány személyén túl messzire vezet. Ki tulajdonolja valójában azt a szingapúri vagyonalapot, amin keresztül Csányi Sándor a ’90-es évek közepe óta szakadatlanul irányítási joggal bír az OTP felett? A kínálkozó válasz valóságtartalma talán sohase lesz ellenőrizhető. Mely politikai, titkosszolgálati, üzleti körök állhatnak a 100 leggazdagabb magyar évente frissülő listáján közszereplőként nevesítettek háta mögött hazánkban? Hova kerülnek az adóév végén a zsíros osztalékokkal teletömött táskák?
Talán Vitézy sorsa egy kódolt üzenetet is rejt magában az önállósodásra hajlamosnak tűnő keveseknek. Aki nem áll be a ’26-os választás előtt a sorba, az könnyűszerrel megjárhatja. Persze ez se új jelenség: Kapolyi László nagyvállalkozó még a 2010-es fordulat előtt vált földönfutóvá, miként a MÁV biztosítót egykor vezető Dr Kiss Bálint is. Emlékszünk még a Vegyépszer és a Főtaxi valaha élet-halál urának számító tulajdonos-elnöki székéből egykor hatalmasat bukó Nagy Elekre? Elillanó vagyonával együtt páratlan gyorsasággal tűnt el a hazai köztudatból. Vajon az évtizedeken át a széles nyilvánosság előtt hirdetett atlantista világnézete ellenére a Terror Háza élén immár hosszú évek óta folyton-folyvást oroszpárti nyilatkozatok sorát közreadó – papíron – sokmilliárdnyi vagyon felett diszponáló Schmidt Mária ténylegesen vagyonos ember lehet, vagy csak annak látszatát kell keltenie? Az irányítása alatt álló mikro-méretű zöldpárt főpolgármester-jelöléséről a kormány második emberével egyeztetni kényszerülő fia (a papírforma szerint szintén milliárdos Ungár Péter) valóban birtokosa azon – befektetési alapok sorában tárolt – ingatlanvagyon tömegnek, amelyet anyján túlmenően formailag neki (és nővérének) tulajdonít a közvélekedés?
A logikusan adódó válaszok kontúrjait a Simicska Lajos és Spéder Zoltán évtizeddel korábbi vállalkozói likvidálásához hasonlóan minap személyes vagyonától és befolyásától egyaránt megfosztott Vitézy sorsa plasztikusan rajzolja meg. A nyugat-európai szélsőjobboldal pártjainak hitelezése révén a hazai rezsimnek jelentős politikai szolgálatokat is teljesítő NBH Bank mérlegfőösszegének, fiókhálózatának és befolyásának látványos bővülése folytán könnyű kikövetkeztetnünk, hogy a vagyontalanítási sorrend élén hamarosan melyik – egy minapi gazdasági konferencián éles kormánykritikát megfogalmazó – hazai bankvezér fog hamarosan szerepelni.
A lényeg, hogy mindenki jó előre az elméjébe vésse: a NER-ben elképzelhetetlen autonóm magánvagyon gyűjtése. A tananyag régtől fogva kész, a zordarcú oktató szokás szerint hosszas nádpálcával kezében áll a tanterem küszöbén. Hamarosan (padláslesöpréssel járó) elitcsere veszi kezdetét… (PIAC&PROFIT)
