Kilenc éve, decemberben a trafikosok tüntettek (ácsorogtak) a Kossuth téren a hidegben, miközben a parlament langymelegében az akkori bátrak a megélhetésük ellehetetlenítéséről döntöttek.
Úgy emlékszünk a trafiktörvényre, hogy már el is feledtük, trafikosok már nincsenek, a hangjukat és az életüket eltemették az évek, Lázár haverjai pedig azóta rakják a milliárdokat a zsebeikbe. Már akkor is egymás mellett ült a parlamentben Orbán és Semjén, és a szavazás előtt, alatt, után jóízűen zabálták azt a csokit, amit az akkori megalázottak azzal a könyörgéssel küldtek be nekik, hogy ne tegyék tönkre az életüket.
De megtették minden szívfájdalom nélkül. Kilenc éve már jól benne jártunk a NER-ben, túl voltunk az Alaptörvényen, annak az asztalán, túl a nyugdíjak elrablásán, amit szintén megadóan és halkan tűrt a társadalom. Akkoriban kezdett szárba szökni a mára tébollyá fokozódó kereszténykedés, de militarizmus még nem volt, a rezsim még nem tombolt teljes valójában, és csak sejtettük, ami mára valósággá vált. Bimbózott csupán a diktatúra, ami immár kiteljesedett, akkor még nem mondta ki azt Orbán, amit pár napja igen, hogy a „demokrácia a baloldali politikusok és értelmiségiek marhasága”.
S mivel emlékszünk arra, amire ő maga hívta fel a figyelmünket, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál, így is teszünk. Sajnálatosan azonban a cselekedeteiből is az tűnik elő, amit a szavaival elmond, hogy tényleg marhaság a demokrácia, úgymond le sem szarja őfőméltósága, mert egyáltalán nem foglalkozik azzal, amit a tömegek óhajtanak. Egy dolog a lényeges, amit Orbán akar. Hogy mit miért akar, arról lehet vitatkozni, hogy mennyi az előre megfontolt aljasság, és mennyi a bosszú abban, amit az aktuális bátraival megszavaztat, az bizonytalan. De a végeredményt tekintve talán mindegy is.
Mintha állna az idő vagy körben forogna. Tegnap is tüntettek a parlament előtt, mint hajdan a trafikosok, csak most épp a tanárok, arra kérve a falakon belül lévőket, hogy ne szavazzák meg az életüket és az oktatást tönkretevő „státusztörvényt”, holott az eszükkel tudták, erre semmi esély sincs. De a szívük vitte őket előre. A trafikosok – aztán előtte és azóta még mennyi társadalmi réteg – legyalulását lehetett szimpla gazdasági kérdésként (vö.: lopás) kezelni, a tanárok ügye azonban ennél bonyolultabb, nem véletlenül nyerte el a második keresztségben a „bosszútörvény” nevet, ami arra utal, hogy meg kell büntetni őket.
Hogy semmi egyéb eredője nincs az egésznek, mint az, már túl nagy volt a szájuk, az elégedetlenségükkel és engedetlenségükkel túl messzire mentek. Mondhatni, fellázadtak Orbán akarata ellen, s mint az közkeletű, ez főben járó bűn, és az ilyen vétség után nincs kegyelem. Legendák keringenek arról, vezérünk milyen pitiáner ügyekben bokszolta ki, hogy ő győzzön, lefordítva, hogy az legyen, amit akar. És az is tudható, ha netán nem ekként alakulnak a dolgok, akkor soha el nem feledőn képes a bosszúállásra, amit Iványi Gábor sorsa példáz a legjobban. Veszélyes alak az ilyen, és nem egy ország élére való.
Nem oda való azért sem, mert abban az interjúban, amelyben a demokráciáról fejtette ki a már említett és lehangolóan veszélyes nézeteit, azt is megkérdezték tőle, nem zavarja-e, hogy nagyon sokan diktátornak tartják. Mire életünk megrontója és megnyomorítója azt felelte, egyáltalán nem, mert akik így vélekednek róla, azok nem az ő szavazói. És ezen a ponton tárult fel előttünk Orbán félelmetes világa, ami az, aki nincs vele, az ellene van, illetve igen nagy valószínűséggel számára nincs is. Ha pedig mégis, akkor ellenség, akit, illetve akiket el kell taposni, ki kell iktatni, mert zavarják az életét.
Ezen a szemüvegen keresztül nézte az ember tegnap az arcát ott a parlamentben, amit megült, illetve amire kiült a gyűlölet. Bosszútól égő szem, lefittyedő ajkak és mindent megsemmisíteni akaró tekintet. S ha 2014-ben még valami joviális mosollyal zabálta föl a trafikosok csokiját és vele az életét is, tegnap, amikor padlóra küldte a pedagógusokét, egészen más látszott rajta. Az, hogy legszívesebben őket is, az ellenzéket is, az odakinti tüntetőket is, tehát mindenkit, aki neki ellentmondani merészel vagy mást akar, mint ő, legszívesebben eltüntetne a föld színéről. S amikor azt vesszük észre, hogy egyre durvább a rezsim, akkor ez van benne.
Orbán a több mint egy évtizedes uralma alatt óhatatlanul eljutott a korlátlan hatalom azon fokára, amikor már egy csöpp ellentmondást sem tűr. A pártján belül sem, a társadalomban sem, innen fakad, hogy az a többség, aki nem rajong érte, ellenségként jelenik meg, akiken így vagy úgy bosszút kell állni (Budapest és az ellenzéki vezetésű városok, illetve azok lakossága). Most a tanárok, előbb mások, aztán később aki még él és mozog. Orbán kivégzi az országot, s hogy nem járnak hajnalban a fekete autók, annak csak az az oka, hogy Európa közepén, s névleg benne ülünk. De ha kivezet onnan, akkor az Isten irgalmazzon nekünk.(huppa.hu)
