Európa sorsát 2023-ban is az ukrajnai háború írta.
Az orosz és ukrán hadseregek között húzódó frontvonal az év folyamán alig mozdult, ám ez nem jelentette azt, hogy a háború ne szedett volna továbbra is brutális áldozatokat. A háborúnak ez idáig szinte csak negatív hatásai mutatkoztak az Európai Unió országaiban is, miközben pozitív tervek, elgondolások inkább csak a távoli jövővel, és nem a pillanatnyi helyzettel kapcsolatban fogalmazódtak meg.
Befagyott kudarcvonal
Aki az orosz-ukrán háború térképére egy év után ránéz, nagyjából ugyanazt látja, mint 2022 végén. Majdhogynem nagyítóval kell keresni az apró eltéréseket. Ami a frontvonal elmozdulását illeti, a változások két településre koncentrálódnak:
Bahmut és Robotine nevét ismerhette meg a világ amiatt, hogy az előbbit az orosz, az utóbbit az ukrán haderő foglalta el, óriási áldozatok árán.
Bahmut szimbolikusan Kijevnek, stratégiai értelemben Moszkvának volt fontosabb. Kijev sokezres áldozatvállalás árán is kitartott májusig, mert úgy gondolta, még egy ilyen kisebb győzelmet sem engedhet meg az oroszoknak. Moszkva viszont – főként a Wagner-alakulatok beáldozásával – időt nyert, ami a későbbiekben nagy jelentőségre tett szert. Az előző év decemberében az ukrán elnök Bahmutba látogatott, mielőtt Washingtonba utazott volna, ezzel is jelezve a település fontosságát. Végül is Bahmut töltötte be a vérszivattyú szerepét.
A tavaszinak hirdetett, de nyárra tolódott ellentámadás június elején indult. Ukrajna oldalán nagyon gyorsan súlyos veszteségeket okozott emberéletekben és a nyugati országok által Ukrajnának juttatott eszközök tekintetében is. A meddő próbálkozások után a brit hadvezetés azt a tanácsot adta Zaluzsnij tábornoknak, hogy inkább egy ponton gyakoroljon nagyobb nyomást. Ennek a taktikai felülvizsgálatnak lett aztán az eredménye Robotine elfoglalása, de a közeli Tokmak városa már megközelíthetetlennek bizonyult, nem is beszélve az Azov-tengeri városokról (Melitopol, Bergyanszk).
Ben Hodges és más – jellemzően anglo-amerikai – szakértők az év elején azt jósolták, hogy 2023 végére az ukrán haderő akár a Krím-félszigetet is visszafoglalhatja. Ehelyett az év végére nem maradt más, mint a kudarc felelőseinek keresése: az ukrán vezetés leginkább a nyugati fegyverszállítás lanyhaságára, a nyugati „szakértők” pedig az ukrán (had-)vezetés hibáira mutogattak ujjukkal.
Valójában az ellenoffenzíva kudarcának fő oka az volt, hogy az év első felében az oroszok kiépítették azt a tripla védővonalat, amelyet a közbeszédben a művelet irányítójáról, Szurovikin tábornokról neveztek el. Szurovikint a Prigozsin-féle zendülés után leléptették a színről, de a „műve” maradandó lett – áttörhetetlennek bizonyult. Az év végén inkább már az orosz hadsereg próbálkozott a merevnek bizonyult frontvonal eltolásával – nyugat felé.
A szélsőjobb megtorpan?
Mint ahogy az ukrajnai háborút patthelyzet jellemezte, az európai pártpolitika is mintha holtpontra jutott volna. A megelőző év fő trendje a szélsőjobboldal erősödése volt, de számos jel mutatott arra, hogy ez most megtorpanhat. Valójában – a kelet-ukrajnai hadszíntérhez hasonlóan – a befagyottnak tűnő „nagy totál” mögött, a részleteket tekintve egyáltalán nem beszélhetünk mozdulatlanságról.
Az év végén már a legtöbb elemző a 2024 júniusi EP-választásokra összpontosít, miközben 2023-ben már lezajlott két olyan választás, amely középtávon determinálja az európai politikát, ez pedig a spanyol és a lengyel parlamenti választás volt. Ami nem következett be, és a baloldal nézőpontjából bizakodásra adott okot, az a jobb-szélsőjobb kormány sokak által elkerülhetetlennek ítélt megalakulása volt Spanyolországban. Pedro Sánchez a politikai taktika nagymesterévé nőtte ki magát, és a júliusi rendkívüli választáson csapást mért a Vox pártra. Valamelyest inkább balra szavaztak az emberek Lengyelországban és Szlovákiában is. Ahol jobbra tolódás történt 2023-as választásokon, az Finnország és Hollandia volt. Az európai jobbközép és a szélsőjobb már évek óta tartó flörtje tehát az olasz, a svéd, illetőleg a korábbi osztrák példát követve újabb országokban borult virágba,
bizonyítva, hogy a jóléti sovinizmus korunk meghatározó irányzatává vált.
A karácsony előtt megkötött uniós paktumok a migrációról és a gazdasági kormányzásról azt mutatták, hogy a progresszív változás mozgástere inkább csak centiméterekben mérhető, miközben a döntések súlypontja az egyre magabiztosabb jobboldal kívánságai felé gravitál. A jobb-szélsőjobb koalíciók a menekültügy után várhatóan a klímapolitikai kérdésekben is az ambiciózus európai programok visszavágásával próbálkoznak majd.
Körzővel, vonalzóval
Miután 2022-ben, az ukrajnai háború nyomán az EU tagjelöltté nyilvánította Ukrajnát és Moldovát, nem kevesen kezdtek el gondolkodni azon, hová is vezethet mindez. Hogy az ukrán kormányzati szereplők által elvárt, sőt hellyel-közzel követelt gyorsított tagfelvétel nem létezik, az most már mindenki számára nyilvánvaló. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke augusztusban úgy fogalmazott, hogy az EU-t 2030-ra kell bővíthetővé tenni, s ez azóta gyakran hivatkozott tétellé vált.
A 2030 utáni életről azonban intenzív gondolkodás indult úgy Brüsszelben, mint a tagországok fővárosaiban. A francia és német Európa-ügyi miniszterek által felkért, 12 főből álló szakértői csoport – szeptember végén közzétett jelentésében – egy négy rétegből álló koncentrikus modellt álmodott meg, amelynek külső héja a 2022-ben létrehozott Európai Politikai Közösség (EPC). Ez 2023-ban két csúcstalálkozót is tartott (Kisinyovban és Granadában), de megmaradni látszik annak, aminek indult: egy laza, informális összejövetel, amelybe minden ország belefér, amelynek fővárosa nem Moszkva (vagy Minszk), és különösebb bürokrácia vagy döntéskényszer nélkül alkalmas a kontinens vagy az egyes alrégiók soron levő ügyeinek kitárgyalására.
A ma ismert Európai Unió és az EPC között önálló kört kapnának az EU „társult tagjai”, amely kategória eddig nem létezett, de létrejöhet. Őket az definiálná, hogy kiterjedne rájuk az egységes piac, ezzel együtt a jogállamisági elvárások is, miközben az EU számos közös politikája (pl. közös agrárpolitika, kohéziós politika) nem vonatkozna rájuk automatikusan. A ma ismert EU belülről is tagolt lenne, amennyiben önálló meghatározást kapna az eurózóna, amely a saját valutát használó országoktól elkülönülve még szorosabban együttműködne (pl. automatikus stabilizátorok beiktatásával).
A hat-hat francia és német szakértő nyilván úgy tekint magára, mint aki „a borsón is szépet álmodik”. Nem kell tekintettel lenniük a pillanatnyi viszontagságokra; leírják, amit hosszabb távon harmonikusnak gondolnak. Üzenetüknek azonban nem mindenki örül, hiszen például a britek még nincsenek felkészülve arra, hogy formálisan (akár társult tagként) kapcsolódjanak az EU-hoz, míg Ukrajna vezetése pillanatnyilag hivatalosan többet remél annál, mint hogy társult tag legyen, még akkor is, ha ez a brithez vagy norvéghoz hasonló pozíció lenne.
Ami Ukrajna NATO-tagságát illeti, a 2023 júniusi vilniusi értekezlet az igazság pillanata volt. Az USA és Németország egyértelművé tették, hogy se most, sem pedig semmilyen belátható időtávon nem kívánják támogatni Ukrajna NATO-tagságát, és vállalni az avval járó költségeket és kockázatokat. Ami az EU-tagságot illeti, a decemberi EU-csúcs az igazság pillanatát elhalasztotta. A háború horizontján pislákoló reménysugár eloltása szinte biztosan a kijevi vezetés azonnali hitelvesztését okozta volna, amit az uniós kormányfők (egy kivétellel) igyekeztek elkerülni.
Globális eszkaláció
Október 7-től kezdve már nem egy, hanem két háború is zajlik Európában, illetve a közvetlen közelünkben. Az izraeli-palesztin konfliktus nem új, mégis a Hamász túszejtő terrorakciója és az azt követő megtorlás teljesen felkészületlenül érte az EU vezetését. Valószínűleg az Egyesült Államokét is, de Washingtonban nem ingadozott senki: némi morgolódás mellett több hónapra szabad kezet adtak Benjamin Netanjahu gázai hadműveletéhez.
Biden talán leállíthatta volna hamarabb a gázai műveleteket, de nem látszik jele annak, hogy ez lett volna a szándéka.
Helyette az USA lekeverte Ukrajna pénzügyi támogatását az európai szövetségesek legnagyobb meglepetésére, mint ahogy 2021 augusztusában az európaiak értesítése nélkül vonultak ki az amerikaiak Afganisztánból is. S hogy ne kelljen a sorok között olvasni, Washington a szimbólumok útján is üzen: Blinken külügyminiszter az őszi tökünnep alkalmából Zelenszkijt ábrázoló jelmezbe öltöztette négyéves kisfiát, aki apró ajándékokat vehetett át a Fehér Ház elaggott lakójától.
Csak Trump vissza ne jöjjön – halljuk sokszor az aggódó hangokat 2024-re utalva. Biden azonban messze nem annyira az ellentéte Trumpnak, mint ahogy azt sokan gondolják. Ami a külgazdasági politikát illeti, Biden inkább folytatása, sőt turbó változata az elődjének. Trump különféle büntetővámokkal próbálkozott (Kínával és Németországgal szemben), hogy kezelje a világgazdasági egyensúlytalanságokat, vagy másképpen mondva: az amerikai gazdaság stagnáló termelékenységének következményeit. Biden azonban felrúgta az egész multilaterális szabályrendszert. A 2022-es IRA (Inflation Reduction Act) jegyében levetette a gazdaságpolitika neoliberális köntösét, és 2023-ban a nemzetbiztonsági tanácsadó Sullivan kiadott egy „realista” dolgozatot a változás lényegéről.
Hogy Argentína egy félőrültnek látszó szélsőjobboldali elnököt választott magának, az ma már csak egy C-kategóriás szenzáció. A fő kérdés, hogy milyen módon feszülnek egymásnak az újonnan formálódó nagy transzkontinentális tömbök: az egyik oldalon az USA és csatasorba állított szövetségesei, a másikon Kína és Oroszország baráti köre, amelynek összekovácsolásában immáron szerepet kapott a kibővített BRICS is.
Csak találgathatjuk, hogy amit most látunk, az egy újabb globális katonai konfliktus előszele-e.
Az Európai Unió vezetői mintha a kognitív disszonancia állapotában figyelnék a fejleményeket. Mintha mindez, mint egy rossz álom történne meg Európával, miközben a globális átrendeződés valósága megmutatkozik az európai gazdasági modell megroggyanásában, a hanyatló reálbérekben, a mélyülő megélhetési válságban. A jövő évben jelentős, és 2023 végén még csak nyomaiban sem látható politikai fordulatnak kellene bekövetkezni ahhoz, hogy 2024-ben ne a negatív kifejletek irányába sodródjunk tovább.
„Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” (R.M.)